A ló háta

Egyik presbiterünk mondása, hogy a keresztényeknek csak egy dolgot kellene megtanulni, hogy a lónak háta is van. Napok óta ezen elmélkedem, hogy mit is jelent ez pontosan, és az Úr is segített előrébb jutni.
Az egyik tábor a Fil 2:13-ra hivatkozik “Mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből.” Vagyis nekünk már semmi dolgunk nincsen, csak imádkozunk, olvassuk a Bibliánkat, és a bennünk lakó Szent Lélek mindent elvégez a rendelt időre. Még azt is hozzáteszik, hogy Hiába keltek korán, és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek. De akit az ÚR szeret, annak álmában is ad eleget.” (Zsolt 127:2)
A másik tábor főként Jakab levelére hivatkozik, aki azt mondja, hogy a hit cselekedetek nélkül halott, és a Fil 2:12-re, miszerint „Annakokáért, szerelmeseim, a miképen mindenkor engedelmeskedtetek, nem úgy, mint az én jelenlétemben csak, hanem most sokkal inkább az én távollétemben, félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti idvességteket”. Az eredeti görögben az engedelmeskedni azt jelenti, hogy hallgatni egy felsőbb parancsra.
Úgy tűnik, hogy az egyik tábor azt mondja, hogy minden Istenen múlik, a másik tábor szerint viszont rajtunk múlik. Akkor most kinek van igaza?
Most fejeztem be egy könyv olvasását, aminek a címe „Nem pusztán rajongó”, és arról szól, hogy sok keresztény meglepődik majd, amikor rájön, hogy nem is volt keresztény, mert nem követte Jézust. Elég volt annyi nekik, hogy hallottak Róla, vagy csecsemőként megkeresztelték.
Ahogy emberekkel beszélgetek nap, mint nap, ugyanezt a zűrzavart tapasztalom. Akik hajlamosak a lustaságra, ők az első táborhoz tartoznak, akik viszont kontrollálni akarják az életük minden területét, ők a másodikhoz.
Ahogy kerestem a „ló hátát”, arra a meggyőződésre jutottam, hogy mindenkinek igaza van, de csak részben.
Az Úrnak nem az a fontos, amit teszünk, hanem az, akik vagyunk. Ő szeretné a gondolkodásunkat az Övéhez hasonlóvá formálni, és azt szeretné, hogy megerősödjünk az identitásunkban, ami annyit jelent, hogy szeretett gyermekei vagyunk az Atyának. Nem azt akarja, hogy csak cselekedjük azokat a dolgokat, amiket ő is tett, hanem, hogy úgy is gondolkodjunk Róla, magunkról, az embertársainkról és a körülményeinkről, ahogy Ő gondolkodik. De hogyan leszünk hasonlóvá Őhozzá? Pál apostol ezt mondja a 2Kor 3:18-ban:

 “Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy mint az Úrnak Lelkétől.”

Lehetetlen, hogy bárki közülünk saját ereje vagy saját erőfeszítései által végrehajtsa önmagában ezt a változást. Jézus azért küldte el a Szentlelket, hogy elvégezze bennünk azt a munkát, amitől egyre jobban fogunk hasonlítani Őrá. Ez a megszentelődés útja.

A Mt 11:29-ben azt mondja, hogy „tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű. A „szelíd” szó itt azt jelenti, hogy kedvesen engedelmes. Jézus, amikor itt élt a földön, mindig az Atya akaratát teljesítette, és ezt örömmel tette.

Az „alázatos” pedig azt jelenti, hogy mindenki alá rendelte magát, vagyis mindenki rabszolgája lett. De hogyan tudjuk ezt megtanulni? Úgy, hogy a szabad akaratunkkal hozzájárulunk ahhoz, hogy a Szentlélek végezhesse bennünk a munkáját, és hallgatunk a felsőbb parancsra. A mi dolgunk, hogy higgyünk Istennek akkor is, ha a látszat ellene szól. Az Ő szeretete és gondviselése tökéletes, bennünk pedig csak rész szerint van meg az ismeret. Semmit sem tudunk úgy, ahogy tudnunk kellene. Ezért egy dolgot tehetünk, hogy teljesen ráhagyatkozunk a Szentlélek vezetésére.

A következő terület, ahol szintén totális káosz uralkodik a hívők körében, hogy akarja-e Isten, hogy betegek, szegények, nyomorultak legyünk.
Az egyik tábor azt mondja, hogy ha nem vagy egészséges, gazdag és boldog, akkor nem is tértél meg, mert az Atya minden gyermekének adja ezeket ingyen kegyelemből. Ezért semmit nem kell tenned, csak kérned kell, és hinned, hogy már meg is kaptad. Ha nem kapod meg, akkor nincs hited.
A másik tábor azt mondja, hogy az embereknek nem válik a javukra, ha minden jól megy körülöttük, mert könnyen felfuvalkodnak, és ezért a szerető Atya szándékosan tartja őket nyomorult helyzetben, mert még Pál apostol testéből sem távolította el a tövist. Ennek a témának a kifejtése bőven meghaladná a cikkem terjedelmét, és a fentiekből is látható, hogy bőségesen találunk igét mindkét nézőpont alátámasztására.
Számomra a hiányzó láncszemet a hétvégén adta meg az Úr. Nem most hallottam először, de most értettem meg a lényegét, hogy Jézus nem csak önmagát adta értünk, hanem önmagát adta NEKÜNK!
Ha „csak” önmagát adta volna értünk, akkor még ott lehetne az a bizonytalanság, hogy megmentettelek a pokoltól, de mostantól vagy teszed, amit mondok, vagy boldogulj egyedül.
De Ő nem ezt tette. Ő mindenestől odaadta magát nekünk, hogy mindenünk meglegyen. Vele együtt megkaptuk az egészséget, a bőséget és egy tökéletes tervet a mi saját életünkre. Ehhez viszont az szükséges, hogy mi is teljes egészében átadjuk magunkat Neki, mert különben nem fog tudni átformálni a saját képmására, ami nem Neki fontos, hanem leginkább nekünk, hogy valódi békességünk lehessen függetlenül attól, hogy éppen gazdagok vagyunk vagy szegények, vagy betegek vagyunk-e vagy egészségesek. Vannak az életünkben pusztai vándorlások, amikor próbára tétetik a hitünk, és a bizalmunk az Úrban, de a békességünk a pusztában is megmaradhat, ha Istenre merjük bízni az életünket. A kegyelem ellát minden szükséges dologgal, de sehol nem olvassuk a Bibliában, hogy ezért nekünk már semmit nem kell tennünk. Ennek pont az ellenkezője igaz, mert egy jó családban is együtt munkálkodnak a családtagok, és jó esetben nem az egyik embertől várják el, hogy szolgálja a többieket. Jézus pedig tökéletes családfő, ezért minden tagot szeretne bevonni Isten munkájába, és ehhez már az idők kezdete előtt megadta nekünk a talentumokat. Kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy részt vehetünk Isten országának építésében.

Hát ez a ló háta! Nem több, és nem kevesebb ennél. A Mennyei Atya minden szükségünket betölti, de az Ő szeretete arra indít minket, hogy Vele együtt munkálkodjunk a magunk helyén, nem kényszerből, hanem belső indíttatásból, és így nyerhetjük el mindazt az áldást, amit nekünk szánt.

Ő tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta mindnyájunkért, hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?Rom 8:32

A következő cikkeimben próbálom sorra venni, hogy mi is az a „minden”, amit megkaptunk Vele együtt.