A váláson túl

Különbséget kell tenni válás és válás között. Ha valakit elhagytak (a társa elvált, hogy mással lehessen) vigasztalásra és támaszra szorul az egyház részéről és nem megvetésre, megbélyegzésre vagy kiközösítésre. Ugyanez a helyzet akkor, ha a válás azért történt, mert a másik fél alkoholizmusa (játékfüggősége, csapodársága, brutalitása stb.) ellehetetlenített az együttélést. Sokszor ilyen helyzetekben is arra buzdítják a hívő felet, hogy tartson ki – a fizikai vagy lelki bántalmazások ellenére – a házassága mellett. Én is azt mondom, hogy ha a hívőnek van erre hite, és képes az ilyen szenvedéseket és megaláztatásokat vállalni, akkor küzdjön és harcoljon. Maradjon a kereszten és ne jöjjön le. De ez csak és kizárólag az ő személyes hitén alapuló döntés lehet. Nem helyes, ha a lelkészek manipulálják őt a válás kárhozatos voltával. Az ilyen lelkészeknek azt szoktam ajánlani, hogy éljenek ők együtt egy alkoholbeteg, rabiátus vagy drogfüggő emberrel, és csak utána kötelezzék a juhokat ugyanerre. Nekünk az a dolgunk, hogy támogassuk a hívőket az elhatározásukban, de a döntés az övék – ha menekülnek, ha kitartanak. Különösen nehéz a helyzet, ha a felek hívőként kötötték meg a házasságot. De az az ember, aki veri a családját, elissza a családi pótlékot vagy rendszeresen mással hetyeg, nehezen nevezhető hívőnek. A helyreállásáért meg kell tenni mindent, de ha nem akar felhagyni a rendetlen és bűnös életmódjával, akkor a végén mégis csak „legyen olyan, mint a parázna és a vámszedő”, vagyis nem lehet őt a hívő ember mércéjével mérni. (Mt18). Az pedig a társa döntése kell legyen, hogy egy ilyen helyzetben meddig tart ki mellette, hiszen „nem vettetett rabszolgaságba a keresztény férfiú vagy nő az ilyen dolgokban”. Gyakran szeretnénk, mi lelkészek, a házasság felbomlásával járó szégyent és viharokat elkerülni, ezért a lelkiismeretesebb felet vegzáljuk. Igaz, másfelől gyakran találkozni mondvacsinált ürügyekkel, hogy miért lehetetlenült el az együttélés.

A váláson átesett hívők közül sokan szeretnének újraházasodni, de szembesülniük kell azzal a ténnyel, hogy az ember által kimondott válás Jézus tanítása szerint nem teszi „szabaddá” a feleket. Újraházasodni ezért csak házasságtörés árán lehet. Egyszerűbb a helyzet, ha valamelyik fél már megtette ezt a lépést, azzal ugyanis a másikat felszabadította. Én mindenkinek, aki féli Istent, csak azt tanácsolhatom, hogy ne kezdeményezzen új kapcsolatot addig, amíg a válás után a házassága – így vagy úgy – el nem dől. Azt is nyomatékosan tanácsolom, hogy ne kezdjen hívő elvált emberrel, pláne válófélben levővel addig, amíg annak korábbi házassága le nem záródik egyértelműen. Az emberek hajlamosak gyorsabban továbblépni, ha kecsegteti őket egy új kapcsolat. Úgy hiszem, egy hívőtől az a becsületes, ha nem kezdeményez semmilyen viszonyt válófélben levő emberrel. Miért venné magára annak ódiumát, hogy ő adta meg a kegyelemdöfést egy házasságnak, amit esetleg meg lehetett volna menteni? Ez nem parancsolat, csak tanács. Ahogyan az is, hogy egy válás (vagy megözvegyülés) után is érdemes hosszabb időt (egy évet) várni, távolságot nyerni, helyreállni mielőtt az ember újabb kapcsolatba fogna.

De mi van akkor, ha házasságtörés történt, vagy az újraházasodás csak házasságtörés árán lehetséges? Van-e lehetőség helyreállni egy ilyen bűnből?

Jézus adott ebben is példát a házasságtörő asszony esetével (Jn8). Az asszonyt halálos bűnben tetten érték, így a vétkességéhez nem fért kétség. Az írástudók célja még sem az igazság volt, hanem Jézusnak akartak csapdát állítani. A Tóra szerinti halálos ítéleteket ugyanis csak a római hatóságok jóváhagyásával lehetett végrehajtani (Jn 18,31). Ha Jézus a megkövezését szorgalmazza, a római hatóságokkal kerül szembe, ha nem, akkor Mózes törvényével. Az Úr nagyon körültekintően jár el. Nem menti fel a bűnöst azonnal, de a jelenlévők lelkiismeretére apellál. Ki az közületek, aki nem szorul megbocsátásra és kegyelemre? Nem tudjuk pontosan mit írt az Úr a porba, de vélhetően azoknak a bűneit, akik a fő hangadók voltak. Mindenki átérezte annak a súlyát, hogy ha ítél, maga is ugyanolyan ítélet alá esik, vagyis magára veti azt a követ. Elsőnek a „vének”, a tekintélyesek távoztak, azután a felhecceltek. Miután az emberek közül nem volt vádló, Jézus sem lépett fel vádlóként, hanem adott egy új esélyt a bűnösnek, de figyelmeztette, ezt ne arra használja, hogy újra vétkezzen: „Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!” (Jn8,11).

A bűnbocsánattal mindig az a dilemma, hogy mikor kegyelmi aktus, és mikor bűnpártolás. Jézust is előszeretettel vádolták meg azzal, hogy a „bűnösök barátja”, mert szóba állt, sőt közösséget vállalt (együtt evett) bűnösökkel. Azokat a gyülekezeteket is előszeretettel vádolják meg a bűn pártolásával, akik áldásukat adják az újraházasodásra. Jézus egyértelműen kegyelem és irgalom párti volt, nem elveszíteni jött a bűnösöket, hanem megigazítani. Úgy fogalmazott: a betegnek van leginkább szüksége az orvosra. A megbocsátás és az irgalom gyakorlása annak a kockázatával jár, hogy a vétkesek félvállról veszik a bűneiket. De ez még mindig a kisebb veszély ahhoz képest, hogy egy vétkes, sebzett lelkiismeretű emberen még mi is taszítsunk egyet, holott Isten nem áldozatot akar, hanem a bűnösök helyreállását. Jézus tehát egyértelműen az új esély pártján állt. A jobbján függő latornak is kegyelmet ígért az életre pusztán a hite alapján. A döntő szempont tehát az, hogy valaki azért vétkezik, mert nem tartozik közénk, vagy azért, mert erőtlen vagy csapdába esett. Ki Júdás és ki Péter? Ehhez kell a Szent Szellem bölcsessége. Jézus a bűnöst azonban úgy mentette fel, hogy senkit sem bátorított arra, hogy félvállról vegye a bűnt.

Az Evangélium lehetőséget ad a gyülekezeteknek, mint közösségeknek, hogy megbocsássák vagy megtartsák a bűnösök bűneit. (Erről szól a Mt18,18 és a János 20,23). A hívőknek joguk van eldönteni, hogy kivel vállalnak közösséget és kivel nem, hol húzza meg a határokat. Ráadásul minden eset egyedi. A korinthosziak túl nagylelkűek voltak egy paráznával, aki az apjával együtt ugyanazzal a nővel hált, ezért Pál „röpgyűlést” rögtönöz és a gyülekezeti vének helyett (nevében) meghozza a kiközösítő határozatot:

„Mert én, aki testben távol vagyok, de lélekben jelen, mint jelenlevő már ítéltem afelett, aki így cselekedett. Úgy ítéltem, hogy miután az Úr Jézus nevében összegyűltünk, ti és az én lelkem, a mi Urunk Jézus hatalmával, átadjuk az ilyet a Sátánnak, teste pusztulására, hogy lelke üdvözüljön az Úrnak ama napján.” (1Kor5)

Máskor a fenyítés alatt álló testvér felmentését javasolja:

„Elég az ilyennek az a büntetés, amit a többség mért rá. Most viszont inkább bocsássatok meg neki, és vigasztaljátok meg, hogy a túlságos nagy szomorúság valamiképpen meg ne eméssze az ilyet… Akinek pedig ti megbocsáttok, annak én is megbocsátok. Mert amit én megbocsátottam, ha volt mit megbocsátanom, az tiértetek volt Krisztus színe előtt, hogy rá ne szedjen minket a Sátán. Az ő szándékai ugyanis nem ismeretlenek előttünk.” (2Kor2)

Pál itt arra a fontos elvre mutat rá, hogy a legsúlyosabb fegyelmezésnek is az a célja, hogy a bűnöst megmentse. A gyülekezeti fegyelmet is felhasználja ugyanis az embergyilkos arra, hogy elpusztítsa az embereket, ahogyan az az egyháztörténelem során oly gyakran megtörtént. Pál pedig éppen arra figyelmeztet, hogy a nagy fegyelmező buzgóság nehogy ahhoz vezessen, hogy mi magunk Isten eszközeiből a Sátán eszközeivé válunk.

A gyülekezeteknek tehát joguk van eldönteni, hogy szűkebben vagy tágabban húzzák meg a megbocsátás és az új esély határvonalát, de fontos, hogy ebben legyen egyfajta közmegegyezés, senki se botránkozzon meg vagy érezze úgy, hogy a bűn súlytalan dolog. De az is igaz, hogy „boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek”. Az irgalmasság gyakorláskor biztosan ritkábban hibázunk, mintha a szigorúságot részesítjük előnyben.

„Menjetek, és tanuljátok meg, mit jelent ez: Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot. Mert nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket.” (Mt9,13)