Amikor a „próféták” furán viselkednek

A Szentlélek spontán kiáradásait, az ébredéseket szinte mindig furcsa manifesztációk kísérték. Az emberek térdre rogytak és megvallották a bűneiket, mások rázkódni kezdtek. Néha szinte tapintható csend telepedett a gyülekezetre, máskor pedig nevetésben, zajos ujjongásban vagy az öröm más megnyilvánulásaiban törtek ki a hívők. Máskor a földre estek, spontán szabadulások történtek, vagy nyelveken szóltak és prófétáltak, megvallották a bűneiket. A szokatlan megnyilvánulásoknak két oka van.

Az egyik, hogy e halandó test igen furcsán reagál a természetfeletti megjelenésére, nehezen „hordozza”. (A héber „kavód”, ami a dicsőségre használt szó, eredetileg súlyt, terhet jelent.) Amikor a Szellem erőteljesen működik, a lélek olyan felfokozott állapotba kerülhet (extázis), hogy a test már azt nem is nagyon képes lekövetni. (Ezt a jelenséget írja le a „lelkesedés” szavunk.) Többek között ez is az egyik oka, hogy a testünknek át kell változnia, mielőtt Isten trónjának közelségébe kerül. Ez a test nem képes elhordozni Isten dicsőségét, még csak annak morzsáitól is kikészül. Gondoljunk Dániel prófétára, aki napokig nyomta az ágyat, miután Gábriel arkangyal üzenetet hozott neki (Dán 8). De János apostol sem járt jobban a feltámadt Jézus dicsőségében. Úgy esett össze, mint egy halott (Jel 1,17).

A másik ok, hogy Isten egy olyan személy, akitől az ember izgalomba, extázisba jön. Már Mózesnek is meggyűlt ezzel a baja a törvényadáskor. Szigorúan meg kellet tiltania, hogy az emberek előre rontsanak Istenhez. Az Örökkévaló csak külön ezért visszaküldte a Hórebről:

„Leszállt tehát az ÚR a Sínai-hegyre, a hegy csúcsára, és fölhívta az ÚR Mózest a hegy csúcsára. Mózes fölment. Az ÚR így szólt Mózeshez: Menj le, és intsd meg a népet, hogy ne törjön előre azért, hogy lássa az URat, mert akkor sokan elesnek közülük. Még a papok is, akik különben közeledhetnek az ÚRhoz, szenteljék meg magukat, hogy rájuk ne rontson az ÚR! Mózes azt felelte az ÚRnak: Nem jöhet föl a nép a Sínai-hegyre, hiszen te intettél így bennünket: Vonj határt a hegy körül, és tartsd szentnek azt! De az ÚR ezt mondta neki: Indulj, menj le, és jöjj fel Áronnal együtt! De a papok és a nép ne törjön előre, és ne jöjjenek föl az ÚRhoz, hogy rájuk ne rontson. Mózes tehát lement a néphez, és ezt megmondta nekik.” (2M 19,20-25)

Isten közelsége egészen különleges hatást gyakorolt az emberekre, elfeledkeztek minden szabályról és intésről, csak a halálos fenyegetés tartotta őket vissza. Vagy még az sem. (Mint később Áron két fiának esetében, akik figyelmen kívül hagyva az intést, szörnyethaltak.) (3M10.) A héberekhez írt levél így fogalmazza ezt meg:

„Ti ugyanis nem tapintható hegyhez és lángoló tűzhöz járultatok, sem homályhoz, sötétséghez, szélvészhez vagy trombitaharsogáshoz és szózatok hangjához. Akik ezt hallották, kérték, hogy ne szóljon többé hozzájuk. Mert nem bírták elviselni a parancsot: „Még ha állat érinti is a hegyet, meg kell kövezni!” (Héb 12,18-20).

Az egész ószövetséget ez az ambivalencia jellemezte: az emberek rohantak volna Isten közelségébe, de a parancsok állandóan arra emlékeztették őket, hogy erre nem alkalmasak. Csak megszentelő rítusok és áldozatok bemutatása útján jöhettek közelebb egy-egy lépést. (Ezért volt a hívő zsidók számára annyira megbotránkoztató, hogy a pogányok „csak úgy” megkapták a Szentlelket, és beléphettek a kegyelem trónja elé.)

A mennyei lények sem azért dicsérik és imádják Istent, mert az arrafelé kötelező, hanem őket is eltölti Isten lényének és személyének csodálatos, tökéletes, tiszta és gyönyörködtető valósága.

„És láttam: és sok angyal hangját hallottam a trónus, az élőlények és a vének körül, számuk tízezerszer tízezer és ezerszer ezer volt;  és így szóltak hatalmas hangon: „Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő és a gazdagság, a bölcsesség és a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és az áldás!”
És hallottam: minden teremtmény, a mennyben és a földön, a föld alatt és a tengerben, és minden, ami ezekben van, ezt mondta: „A királyi széken ülőé és a Bárányé az áldás és a tisztesség, a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké!” A négy élőlény így szólt: „Ámen!” És a vének leborultak, és imádták őt.” (Jel 5,11-14)

Amikor a Szent Szellem áttör és ráárad a lelkünkre, az olyan fantasztikus élmény, hogy az ember kizökken a józan kerékvágásából, és bizony furcsán viselkedik, azt sem tudja, hova legyen. A csodálkozásnak, megdöbbenésnek, a lenyűgözöttségnek, az izgalomnak, az ellenállhatatlan vonzásnak, a lelkesedésnek olyan kavalkádja ez, ami csak a lángoló szerelemhez hasonlítható, bár intenzitásában és hatásaiban egy lapon sem érdemes említeni a kettőt. Minden tűz eléget, csak az a tűz nem, ami a csipkebokorban jelent meg. Az Isten iránti őszinte szenvedély az egyetlen olyan, amelynek nincsenek „káros mellékhatásai”.