Az apostolok tanítása a házasságról

Az apostolok fontosnak tartották, hogy a görög-római közegből érkező hívőket megtanítsák a házasság szentségére. A legtöbb figyelmeztetést a paráznasággal és a házasságtöréssel kapcsolatban olvashatjuk a levelekben. A különböző élethelyzetekre a legrészletesebben Pál tér ki az első korinthoszi levél 7. fejezetében. Az ottani véneknek ugyanis az volt az álláspontja, hogy egy keresztény számára az a kívánatos, ha „hozzá sem ér” egy asszonyhoz, vagyis teljes önmegtartóztatásban az Úrnak szenteli az életét. Az apostol álláspontja viszont az, hogy ez nem elhatározás kérdése, hanem „karizma”, kegyelmi ajándék szerint van. Nem lehet kötelezően előírni, hanem mindenkinek a szerint kell élnie, ahogyan Istentől erre kegyelmet kapott. Jobb, ha az életét teljesen az Úrnak szenteli, mintha házasságban élve egy sor világias feladatot vesz magára (gondoskodni kell a család megélhetéséről, megosztott a figyelme és az odaszánása az Úr és a család között). De rosszabb, ha a kívánság hajtja, és úgy próbál meg önmegtartóztatásban élni. Fontos az is, hogy egyértelmű legyen: ki kinek a házastársa? A házasok pedig szolgálják ki egymás szexuális igényeit, ne fosszák meg a másikat még „magasabb szellemi célból” sem, legfeljebb közös megegyezéssel és akkor is csak egy kitűzött ideig. Más szavakkal a házasságban jogos a felek szexuális igénye, amelytől nem lehet vagy érdemes megfosztani őket. Minden eltérő tanítás – még ha nagyon „szentségesnek” állítja is be magát -, ellenkezik az apostoli tannal. (A katolikus tradícióban például a szex eleve „bűnös” dolognak számít és csak akkor „megengedett”, ha a célja a gyermeknemzés. Ezért nem ajánlott „a mag elvesztegetése”, így az önkielégítés, a fogamzásgátlás sem. Itt Onán bűnére hivatkoznak, akit azonban a Biblia nem azért ítél el, mert „elvesztegette a magot”, hanem azért, mert megséretette a levirátus (a sógorházasság) intézményét. Ha ehhez még hozzá adjuk az „örök szűzről” szóló tanokat, miszerint Mária Jézus születése után sem élt házas éltet és szűz maradt, a házasságokat igen súlyosan romboló hagyományt kapunk, amely ellenkezik a Biblia és az apostolok tanításával. Ez az elhajlás pedig nagyon sok más súlyos problémának okozója az érintett felekezetekben.)

Az aszketizmust hirdető, és a testet gyötrő tanokat Pál egyenesen démoni eredetűnek nevezi:

„A (Szent)Lélek világosan állítja, hogy a végső időkben némelyek elpártolnak a hittől, megtévesztő szellemekre és ördögi tanításra hallgatnak. Ezek képmutató hazudozók, akiknek meg van a lelkiismeretük bélyegezve. Tiltják a házasságkötést és bizonyos ételek fogyasztását, jóllehet ezeket azért teremtette az Isten, hogy a hívő és igazságot ismerő ember hálaadással fogyassza.” (2Tim 3,2 – Szent István társulat)

A szexuális örömszerzés tehát a házasság fontos része, és csak hálásak lehetünk érte Istennek.

Hasonlóan ostorozza Pál a Kolosse 2 végén az önkényes (magaválasztotta) istentiszteletet, amely az istenfélelem látszatát kelti azzal, hogy gyötri a testet, valójában éppen nagyon is testi.

Mivel a szexualitás az egymás iránti gyengéd szeret kifejezője, sok házassági probléma itt csapódik le. Ezért a gyengédség és a szex romlása vagy elmaradása súlyos tünet, amire oda kell figyelni. (Feltéve, hogy nem orvosi okai vannak, olyankor nyilván azokat kell kezelni.)

A házasságot Isten egy életre szóló kapcsolatnak szánta, amely csak az egyik fél halálával szakadhat meg legálisan. Az özvegy szabad az újraházasodásra. A szadduceusok ravaszkodó kérdését (ha egy nőnek több férje is volt, ki fog vele hálni a test feltámadása után), Jézus azzal válaszolja meg, hogy a feltámadt testben már nem lesz férfiak és nők között szexuális élet, ahogyan szaporodás sem, hanem „olyanok lesznek, mint Isten angyalai” (Mt 22,30).

De mi legyen azokkal, akik úgy térnek meg, hogy házasok? Az apostol tanácsa egyértelmű: ha lehet, a házasságot fenn kell tartani a nem hívő féllel is. A házasság ugyanis édenben adatot, nem Mózes törvényével, vagy az újszövetséggel, vagyis az egész emberi nem számára érvényes áldásról van szó. Ha a nem hívő házastárs „együtt akar lakni”, nem szabad elküldeni. Ha viszont el akar menni, a hívő nem a rabszolgája (tulajdona). De ha szabadságban és békességben fenn lehet tartani a házasságot az a legjobb. Péter is azon a véleményen van, hogy egy hívő asszony azzal tud a leginkább hitetlen férjére hatni, ha abban mutatja meg az istenfélelmét, hogy még jobb és odaadóbb feleség lesz.

„…ti asszonyok, engedelmeskedjetek férjeteknek, hogy ha közülük egyesek nem engedelmeskednek az igének, feleségük magaviselete szavak nélkül is nyerje meg őket, felfigyelve istenfélő és tiszta életetekre.” (1Péter 3,1-2)

Ha viszont a házastárs durva, szenvedélybeteg vagy más módon teszi lehetetlenné az együttélést, a jóért is ismételten rosszal fizet, a hívő nem köteles ezt a végtelenségig tűrni, „nem rabszolgája” a másiknak és joga van arra, hogy békében éljen.

Pusztán „szakrális” megfontolásokból sem szabad a házasságot felbontani, mert a hívő szentsége nagyobb a hitetlen szentségtelenségénél. Néha találkozom hívőkkel, akik a válásukat „szellemi paráznasággal” akarják megindokolni. Ilyen a Bibliában nem létezik, házasságtörést csak testtel lehet elkövetni. (Izrael „szellemi paráznasága” egyrészt konkrét bálványimádásra, másrészt egy merőben szellemi kapcsolat megtörésére utal a prófétáknál, míg a házasság testek egyesülése is.) Mások Jézus szavaira hivatkoznak ezzel kapcsolatban, miszerint már az is paráználkodott, aki a szívében kívánta meg az idegent (Mt 5,28). Csakhogy Jézus ott a törvény betöltéséről tanít. Különbség van ugyanis a törvény „megtartása” és „betöltése” között. A kívánság – bár nem helyes – önmagában nem töri meg a házasságot. (Jól is néznék ki!) Jézus tanítása arra irányul, hogy Isten nem elégszik meg azzal, hogy külsőleg megtartjuk a törvényt, Ő a szívünk tisztaságát akarja. Főleg fiatalok szokták megkérdezni, hogy „meddig mehetnek el” az „udvarlásban” anélkül, hogy az már a „testek egyesülésének” számítana. Azonban ilyenkor már maga kérdés is azt jelzi, hogy itt a szándék újfent nem a „törvény”, azaz Isten akaratának a betöltésére, hanem a kijátszására irányul. Az ilyen „jogászkodásokkal” legfeljebb magunkat csaphatjuk be, a „szívek és vesék vizsgálóját” soha.

Pál a hajadonok esetére is ad tanácsot. Ha valaki úgy tért meg, hogy nem volt házas, de volt jegyese, még választhat a jó és a jobb között. A jó, hogy megházasodik, a jobb, hogy nem. Ugyanez érvényes az atyákra. Ha jegyben járó lányukat végül nem adják férjhez, megtehetik, de ha férjhez adják, akkor sem vétkeznek. Mind a kettő jó és legális választás.