Az igazi iszlám veszély

Az előzőekben láttuk, hogy az iszlám világ hanyatlására és gyarmatosítására két válasz született: egy vallási (szalafizmus) és egy világi (arab nacionalizmus). Ez utóbbihoz fűzött reményeket a hatnapos háború zúzta szét. Nasszer egyiptomi fellépésével ugyanis egy ideig úgy tűnt, hogy megvalósítható egyfajta pán-arab unió (erre több kísérlet is történt). De a világi arab államba vetett hitnek halálos csapást jelentett a hatnapos háború (1967), melyben Izrael megalázó vereséget mért Egyiptomra, Jordániára és Szíriára. (Ez a legtöbb muzulmán országban ma is hivatalos gyásznap. A „világi”, nacionalista arab diktatúrák közül soknak azután a kegyelemdöfést az „arab tavasz” adta meg. Lásd: Líbia, Egyiptom, Szíria).

Ehhez járult még a hetvenes évek erős gazdasági válsága is, így nem nagyon maradt más, mint az iszlamista „reménység”. A hatnapos háború után sajátos „ébredés” kezdődött az arab világban, egyre többen fordultak a vallás felé. Bár az iszlámot vallók tábora legalább annyira tagolt és megosztott, mint a kereszténység, a vallásos buzgalom új lendületet kapott. A kalifátus – vagyis a sajátos iszlám teokrácia – helyreállítása így már nem világi, hanem vallási alapon vetődött fel. Ezért élveznek meglepően széles „népi” támogatást az olyan mozgalmak, mint a tálibok Afganisztánban, a Boko Haram Nigériában vagy éppen az Isis a Közel-Keleten.

(A vallási alapokon szerveződő kalifátus gondolata egyrészt ostorozza a „langyos” vallásosságot, a „világias” államot, és nem áll meg a határokon. Hiszen a vallás univerzális, így a modern szalafizmus végső soron az egész világra kiterjedő iszlám „forradalmat”, „ébredést” vizionál, ahol a Korán és a szunnák (afféle muzulmán Apostolok Cselekedetei) útmutatása alapján jön létre az igazságos társadalom és kormányzás. Ez a vízió nem sokban különbözik a zsidó „eljövendő világtól” és a keresztény „ezeréves királyságtól”. Lényegesen különbözik viszont az oda vezető út tekintetében. A zsidó apokaliptika ugyanis a Góg-Mágóg háború, Illés visszatérése és a Messiás megjelenése következtében számol egy – a júdaizmusban megújult – zsidó teokratikus állam létrejöttével, amely jámborságával az egész világ vezető ereje lesz. A bibliai kereszténység ugyanezt Jézus Krisztus visszajöveteléhez köti. A katolikusok szerint ez már itt van, és a földi helytartó a világbéke letéteményese (Izrael helyét pedig átvette az egyház). A muzulmánok a „mahdi” – egy katonai vezető – megjelenését, majd Mária fia Iszá (Jézus) visszatérését tekintik jelnek.)

A kalifátus helyreállításáért két másik hatalom versengett eddig. És ennek a versengésnek az eszkalálódása az egyik fő oka a jelenlegi menekültáradatnak is. A szunnita hatalom, Szaúd-Arábia, volt az egyik, amely a „szent helyek” – Mekka és Medina – őrzője, és amely szerette magát az iszlám-világ vezető erejének feltüntetni. A másik a 79-es iszlám forradalommal létrejött Iráni iszlám Köztársaság, amely alkotmányában is Allahot jelöli meg a hatalom legfőbb forrásának (a nyugati köztársaságokban ez a „démosz”, a nép). Az „iszlám köztársaság” fából vaskarika ugyan (egyszerre teokrácia és demokrácia), valójában egy vallási állam, sokban hasonlít a középkori pápai államhoz. (A Vatikán hivatalos államformája ma is teokratikus monarchia). Választják a parlamentet és az elnököt, de az állam felett a valóságos hatalmat a vallási alapon (hittudósokból) szerveződő Őrök tanácsa (egyfajta Alkotmánybíróság), és a tejhatalmú és csalatkozhatatlan vallási vezető (egy hittudós, ajatollah) gyakorolja. Szaúd-Arábia viszont feudális monarchia, a hatalmat a(z egyre terebélyesedő) királyi család gyakorolja: ők választanak és ők választhatóak.

A siíták és szunniták nem sokkal Mohamed halála után váltak szét az utódlás kérdése miatt. Mohamed nem rendelkezett az utódlásáról, és fia sem született, csak egy lánya, Fatima. Utódját közvetlen társai választották meg, előbb apósa (Abu Bakr) személyében. Az utódlás ugyanannak az Omajád-klánnak a kezébe került, amely korábban is Mekka gazdag kereskedő-családja volt. Mohamed egy szem lánya, Fatima viszont férjhez ment, így sokan a férjét, Alit tekintették Mohamed legitim utódjának. Ali ráadásul szerény, már-már aszkéta életmódot folytatott, szemben az omajádok fényűző és meglehetősen világias életmódjával. Így alakult ki a két tábor: az egyik szerint az utódot a „társak” (Mohamed közvetlen harcostársai) hivatottak megválasztani (szunniták), a másik szerint a vérrel öröklődik át az „isteni szikra”, így csak Ali és leszármazottai lehetnek „imámok” (elöljárók), akik viszont misztikus és csalatkozhatatlan isteni hatalommal rendelkeznek (siíta = Ali követője). A két csoport fegyveres harcot is vívott egymással, előbb Alit ölték meg, majd a fiát Husszeint. Husszein Kerbela mellett szállt szembe az omajádok túlerejével. Harcosai cserben hagyták (ezért büntetik magukat a siíták az asura alkalmával, amit Gárdonyi Géza is leírt az Egri Csillagokban), de ő 72 hűséges vitézével hősiesen szembeszállt a bitorlókkal és mártírhalált halt. Ezt a történetet minden évben egy emlékünnepen előadják a siíták, mint afféle „passiót”, ahol újra átélik hőseik bukását. A 19. században már Vámbéry Ármin is elcsodálkozott azon, hogy ilyenkor a nézőtér hisztérikus zokogásban tör ki, hiszen történelmük e darabjába belelátják saját szenvedéseiket is. Ebből pedig bőven kijutott a siítáknak.

A szunnitáknál tehát a kalifa inkább hadúr, világi vezető volt, de egyben a vallás őre is. A siítáknál ez éppen fordítva van, a csalatkozhatatlan imám a legfőbb vallási tekintély, aki – mellesleg – útmutatásokat is ad világi kérdésekben. A szunniták nem vetik el a fényűzést, míg a siíták a szociális igazságot és a puritán életformát hangsúlyozzák. De mindketten arra tartanak igényt, hogy a muzulmán világ vezető erejévé válva, végül az iszlám „áldásait” az egész világra elvigyék.

Irán 79 óta folyamatosan növeli a térségben a befolyását. Ennek a politikának volt része, hogy pakisztáni és Észak-koreai segítséggel atombombát építsen. Mára másik 4 környező országban rendelkezik döntő befolyással: Libanonban (a Hezbollah segítségével), Szíriában az Asszad-rezsim támogatásával, Irakban a siíta többségű kormány befolyásolásával, és Jemenben a siíta lázadók támogatásával. Irán ma a siíta-iszlám terjeszkedés legfőbb motorja és a Közel-keleti terrorizmus első számú támogatója. Keze elér Egyiptomba, a Gáza-övezetbe, de Európa antikapitalista és antiszemita közösségeire is befolyással bír, mivel számára Amerika a nagy sátán (az iszlám ellensége), Izrael pedig annak hídfőállása, és a „szent” arab föld „bitorlója” (kis sátán). Ez pedig sok rasszistának tetszik. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Irán neve az „árja” szóból származik, már kész is a „testvériség”. A Jobbik hatalomra kerülésével ez a befolyás is erősödhet az országban.

Szaúd-Arábia másképpen terjeszkedik és hat. Szerte a világon mecseteket építenek és vahabita hittudósokat küldenek ki. Bosznia például tele van vadi új mecsetekkel, melyekben olajpénzekből finanszírozott szalafita-vahabita hittudósok oktatják a legbigottabb iszlámot. Kathar oktatási alapítványai segítségével teszi ugyanazt. Nem csak betűvetést oktatnak ugyanis ezek az alapítványok, hanem egyúttal a legszigorúbb sariját, iszlám jogot is. Hiába építünk határzárat, ha a „keleti nyitás” jegyében tárt karokkal fogadjuk azokat, akik szemében mi igazán csak leigázandó népek volnánk. (Maga a magyar miniszterelnök adta át az egykori Klotild-palotában, vahabita olajsejkek társaságában a Buddha bárt és szállodát. Pedig, ha a nyugat pénze gyarmatosít, az arabok pénze egyenesen romba dönt. Egyébként sem túl „keresztényi” az a felfogás, hogy a pénzes arab, jó arab, a szegény arab, meg maradjon ott, ahol akar. Ennek széles mosoly, kézfogás – amannak pengedrót.) A most menekültként érkező, főként muszlim emberek jelentős része úgy jön ide, hogy kiábrándult a muzulmánokból, a kalifákból, saját vezetőiből, mert tudja, hogy nem a nyugati ember, hanem elsősorban saját vezetői felelősek a pusztításért és a nyomorért. Belőlük két tényező csinálhat veszélyes, iszlamizációt követelő tömeget. Az egyik, ha Európa bántja, kirekeszti, megalázza, és a perifériára szorítja őket. A másik, ha megjelennek a szaudi mecsetépítők és nyomukban a kathari „tanítók”. És van még egy újabb jelentkezőnk is: Törökország.

folyt. köv.