D. Krajcsir Piroska – Jézus terápiája

„Az irgalom azt jelenti, hogy nem azt kapjuk, amit megérdemelnénk.
A kegyelem azt jelenti, hogy megkapjuk, amit nem érdemlünk meg.”
(John Bevere)

 

Az elmúlt félévben egy lelkigondozói tanfolyamon vettem részt, s közben sok új dolgot,  új látást, új szemléletet tanultam.  Bizonyos jelenségek vagy fogalmak más megvilágításban nyertek a megszokottól eltérő  értelmet. A legdrámaibb újdonság számomra a konfrontáció lelkigondozói értelmezése volt.

A konfrontáció szót  általában  szembesítés, szembeállítás,  ütköztetés értelemben használjuk.  Jelentéskörébe beletartozik az álláspontok ütközése, a súrlódás, a vitatkozás, sőt, a  veszekedés is.

Nem véletlenül, mert a   mindennapok gyakorlatában a konfrontáció azt jelenti, hogy valakit szembesítünk a félresikerült cselekedetével: „Látod, mit műveltél? Ezt aztán jól megcsináltad! Tudhattam volna, hogy csak ennyi telik tőled! Ezt már megint elszúrtad!” A mindennapok gyakorlata általában egy lépéssel tovább is megy, és egyenlőségjelet tesz a személy és a cselekedete közé. A sikertelenség vagy kudarc után gyakran kell hallani az amúgy is szerencsétlen delikvensnek a béna, ostoba, lúzer, idióta, trehány, tróger, stb. jelzőket. Az ilyen konfrontáció  mindig fájdalmat okoz, és soha nem ösztönző, hanem bénító hatású.

A környezet értékítélete meghatározza a saját önértékelésünket is. Előfordul, hogy meg se várjuk, amíg más „konfrontál”, mi magunk szembesítjük magunkat a tetteinkkel, vagy azok következményével. Az ilyen konfrontáció  eredménye az önvád, lelkiismeret-furdalás, nem egy esetben depresszió.

A lelkigondozásban a konfrontációnak az a célja, hogy úgy szembesítsünk  valakit az igazsággal, hogy az  fejlődést, változást, pozitív fordulatot  eredményezzen az életében.

A hagyományos konfrontációt nem kell tanulnunk, az valahogy a vérünkben van.  A másfajta konfrontációt kell tanulni. Azt, amelyik felemel, megerősít, amelyik szárnyakat ad, és erőt a továbblépéshez.

Hogyan lehet ezt megtanulni?

Újjászületett keresztényeknek elsősorban az istenélményből; amikor átélik a bűnbocsánatot, az érdemtelenül megkapott kegyelmet, az üdvösséget, az isteni elfogadást és a végtelen szeretetet. És tanulhatunk az Igéből. Jézus nyomatékosan hívja fel a figyelmünket  az irgalmasságra, és maga ad példát a helyes konfrontációból.

„Ne ítéljetek, és nem ítéltettek, ne kárhoztassatok, és nem kárhoztattok, megbocsássatok és néktek is megbocsáttatik.”(Lukács 6:37)

„Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.”(Máté 5:7)

Ha nem is megy mindig könnyen és azonnal, de tanulhatjuk a Mestertől az irgalmasságot, az alázatot, a szelídlelkűséget. A megértést, a megbocsátást, az empátiát. Figyeljük meg, Jézus hogyan konfrontál. Nem bagatellizálja el a bűnt, de mindig szelíden, szeretettel szembesíti az embereket önmagukkal, vagy a tetteikkel. Ő, aki bűnt nem ismert, nem megalázza, hanem felemeli  a bűnös embert, akivel beszél.

A Zákeus-történet végén mondta ki Jézus saját küldetésének célját:  azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszetteket (Luk.19:10). Ő ott is meglátta az értéket, a tisztaságot, a hitet, ahol az emberek csak bűnt, paráznaságot, mohóságot, kíméletlenséget érzékeltek.

Zákeus fővámszedő volt Jerikóban, az Arábia felé átmenő kereskedelem egyik fontos központjában.  A római kormányzat nemcsak adókat szedett be a megszállt területeken, hanem vámot is, amelynek a begyűjtési jogát bérbe adta, azaz „pályáztatta”.  A legtöbbet ígérőé lett a bérlet joga. Amikor a vámszedő  elnyerte az állást, annyi pénzt kellett beszednie, hogy a saját hasznán túl ki tudja fizetni   a rómaiaknak megígért összeget is.  Ezért vetették meg a zsidók a saját honfitársaikat sanyargató, a római pénztárcát tömködő vámszedőket, és gazdagságuk ellenére úgy kezelték őket, mint a  bűnözőket és  a paráznákat.

Zákeus hiába volt gazdag, nem volt becsülete Jerikóban.  Amikor Jézus odaérkezett, nem nyílt meg előtte a tömeg, hogy utat adjon neki. De Jézus tudta, hogy ebben az apró emberben felébredt a vágy, hogy lássa őt, ezért megállt a fügefa alatt, és nevén szólította.

Az evangéliumokban Jézus sok emberhez szól, mégis kevés párbeszéd kezdődik megszólítással. Azt mondta neki: Zákeus, ami azt jelenti: igazságos, ártatlan. Mint egy reflektorfény, úgy világíthatott be az apró termetű fővámszedő lelkébe ez a megszólítás. Hiszem, hogy Zákeus megdöbbent ettől. Megdöbbent, hogy Jézus nem csak megállt miatta, hanem azon a néven szólította, amit születése után kapott (a zsidó névadás mindig hangsúlyos volt, mert kapcsolatban állt az illető személyiségével, jellemével, esetleg életútjával). Nem úgy szólította, ahogy az emberek emlegették. Nem mondta neki azt: te kegyetlen uzsorás, te kapzsi, szipolyozó szörnyeteg…  A Zákeus megszólítás azt üzente ennek a megvetett embernek:  ébredj, téged igazságosnak és ártatlannak teremtettelek. Eszmélj, ki vagy, és honnan estél ki. Én látom benned az igazságot és ártatlanságot, ezért akarok megszállni a te házadban.

Mi lehetett volna nagyobb ajándék ennek a fővámszedőnek? Mindene megvolt, kivéve azt, amit nem lehet pénzen megvenni: nem volt  tisztessége és  becsülete a honfitársai előtt.  Jézus tudta, hogy ennek az embernek a harácsolás közben  ezen a ponton sérült a személyisége.  A megszerzett gazdagság nem tette boldoggá.

„Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkében kárt vall? Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért?”(Máté 16:26)

A bűnös úton szerzett pénz azt vette el tőle, ami a személyiségének a lényege volt, és most várja, hogy helyreállítsák. Jézus ezért szólítja meg őt nyilvánosan, úgy, hogy mindenki hallja, és ezért közli vele ismét nyilvánosan, hogy nála akar megszállni. (Biztos vagyok benne, hogy Zákeus nem merte volna őt meghívni, mint ahogy a római százados sem érezte magát méltónak, hogy Jézus átlépje a küszöbét.) Zákeus nemcsak azt mérte fel, hogy mekkora megtiszteltetés érte (azonnal leszállt a fáról örömmel), hanem a zúgolódó hangokat is hallotta, és felfogta, mennyire értékes, mert Jézus miatta került összeütközésbe a  követőivel, a tisztességes emberekkel.

Jézus úgy bánik Zákeussal, mint becsületes, feddhetetlen emberrel, és ez változtatja meg ezt az uzsorást. Úgy tekint rá, mint igazságos és ártatlan emberre, és Zákeus ettől  talál rá valódi önmagára. Jézus optikája, Jézus terápiája, Jézus konfrontációja a legjobbat szabadítja fel benne. A kegyelem és a szeretet előhívja belőle a lelke mélyén szunnyadó  igazságosságot és  bőkezűséget:

„Uram, minden vagyonomnak a felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit patvarkodással elvettem, négyannyit adok helyette.”(Lukács 19:8)

Jézus hatalmas kijelentést mond a megtért Zákeusról: Ábrahám fia, a hit gyermeke, az ígéretek örököse lett,  és elnyerte az üdvösséget. A jézusi terápia következtében Zákeus életében helyükre kerültek a dolgok.  Az anyagi előnyöknél sokkal fontosabb lett számára a lelke üdvössége, és az igazi értékek, a mennyei kincsek:

Úgy gondolom, nemcsak a lelkigondozás terén, hanem minden kapcsolatunkban  – legyen az családi, baráti, testvéri, vagy akár munkahelyi kapcsolat –  tudatosan érvényesítenünk kell a jézusi nézőpontot. Meg kell tanulnunk Jézustól, hogy az Ő szemén át, a szeretet, a hit, az elfogadás optikájával lássuk a másik embert. Akkor is, ha épp mélyponton van, ha nem értünk egyet azzal, amit mond vagy tesz, sőt, akkor van erre igazán szükség. Nem a hibáival, a ballépéseivel, tévedéseivel kell szembesítenünk, hanem a jézusi konfrontációval „kiszeretni” ezekből;  rámutatni az igazi értékeire, az igazi identitására.

 „Az irgalmasság és igazság ne hagyjanak el téged,  kösd azokat a te nyakadra, írd be azokat a te szíved táblájára.”(Péld.3:3)

„Mindenek előtt pedig legyetek hajlandók az egymás iránti  szeretetre, mert a szeretet sok vétket elfedez.”(1Péter 4:8)

D. Krajcsir Piroska