Egy lándzsadobás Józsefért 2.

Jákob tanulóévei

A  házassági projekt csak a fedőneve volt  a háráni útnak;  Rebeka így akarta kedvencét eltávolítani bosszúszomjas testvére fizikai közelségéből. Jákob indulás előtt megkapta Izsáktól az igazi útravalót, az Ábrahám áldását:”a Mindenható szaporítson és sokasítson meg…örökség szerint bírjad a földet,…melyet az Isten adott volt Ábrahámnak”.(1Móz28:3-4)

            Furcsának tűnhet, hogy a „csaló” Jákóbot áldással engedi el az apja. De ne felejtsük el, hogy Jákob szelíd, kedves, az otthonhoz kötődő, engedelmes fiú volt. Izsák azt mondta: ne innen házasodj, menj el, Lábán leányai közül válassz, és áldjon meg a Mindenható.  Jákob engedelmeskedett.  Itt mutatkozik meg a két testvér szíve közötti alapvető különbség. Ézsau nem törődött az elsőszülöttséggel, de amikor elvették tőle az áldást, zokogott. ”Nem tartottál-e nekem is valami áldást? …Áldj meg engem is…” Nem a megbánás, hanem a juss elvesztése miatti keserűség könnyeit ontotta. Mielőtt behozta a hettita leányzókat a családba, nem kérdezte a szülei véleményét, ám amikor látta, hogy  Izsák „áldja vala” Jákobot,   akkor világosodott meg előtte, hogy „a kananeusok leányai nem tetszenek az ő atyjának, Izsáknak”.

            Jákób háráni útja – nevezzük bárhogy – a csalásban testet öltött  hitetlenség következménye volt.   Isten szereti, ha választottai ki tudják várni, amíg az Ő kezéből vehetik át az ígéreteket. Jákob jogtalan eszközökkel nyúlt az eleve neki szánt örökség után, és ezzel nem megszerezte,  hanem azonnal el is veszítette azt. Isten fenntartja magának a jogot, hogy ígéreteit az Ő szuverén akaratából  és időzítése szerint teljesítse.

            Az első egyedül töltött éjszaka mérföldkő volt Jákob életében. Messze került mindentől, ami valaha az otthonát jelentette, még a feje alá tett kő – a rideg valóság, a kitaszítottság  jelképe  – sem volt az övé.  Ebben a helyzetben szólt hozzá az Örökkévaló.   Az álomban megjelenő létra (lajtorja) Isten örök szeretetét, az ember felé kinyújtott kezét jelképezi.  Isten nem tett Jákobnak szemrehányást, nem szembesítette a múltjával. Tudta, hogy ebben a helyzetben vigasztalásra, bátorításra, felemelő üzenetre van szüksége:„veled vagyok…megőrizlek…el nem hagylak…visszahozlak…beteljesítem, amit néked mondtam.” (1Móz28:13-14)„Mert megbánhatatlanok az Isten ajándékai és az Ő elhívása.(Róma11:29)

Ez a szövetségkötés azt jelentette, hogy Isten át akarja venni az uralmat Jákob élete fölött. Jákobtól hitet, és ebből fakadó engedelmességet vár, mert csak így tudja beteljesíteni az ígéreteit. Jákob hitét és Isten iránti bizalmát kifejező első lépése az volt, hogy   kővánkosát  – mint emlékjelet – oltárnak állította fel Béth-Elben, és fogadásában szabályszerű szövetséget kötött a Mindenhatóval. Ez a szövetség nem garantálta azt, hogy Jákobnak ezután problémamentes élete lesz. Nem jelentette azt sem, hogy Jákob mentesül helytelen cselekedeteinek kellemetlen  következményeitől. A szövetség azt jelentette, hogy Isten vele van minden körülményben. Azt jelentette, hogy az Ő iskolájában szerető és gondoskodó kézzel formálja, alakítja Jákóbot, amíg beteljesítheti az ígéretét.

            Jákob szerencsésen Háránba ért, s mikor Rákhellel találkozott, „nagy felszóval sírt” (érdekes, a pátriárkák nem szégyellték a könnyeiket). Miért sírt Jákob? Mert úgy érezte, hogy annyi viszontagság után végre hazaérkezett. Ez a szelíd fiú hosszú útja során nélkülözte a szülői ház szeretetét, és  azt hitte, otthonra talált anyja testvérének házában, hiszen „én csontom és testem vagy te”, mondta neki Lábán. De meg kellett tanulnia, hogy Lábán háza mégsem az otthona, és azt is, hogy Lábán szavai és tettei legtöbbször nincsenek összhangban egymással. A szülői ház – és különösen Rebeka anyai szeretetének –  feltétel nélküli, elfogadó légkörében nem kellett semmit tenni azért, hogy szeressék. Itt készségesen igyekezett az elvárásoknak megfelelni, hiszen a munkaerején kívül nem volt egyebe. Egyetlen tarisznyával érkezett, amelyből  – ki tudja, miért –  hiányzott a menyasszonyi jegyajándék is. (Ezért kellett szolgálnia Rákhelért hét évig.) A feltételeket pedig Lábán diktálta.

            Jákobnak először is meg kellett tanulnia várni. Nem azonnal kapta meg a szeretett leányt, hanem hét év szolgálat után. Akkor sem Rákhelt, hanem először Leát, és Rákhelért még hét év további szolgálatra kötelezte Lábán(1Móz29:28). Jákobnak keserves tapasztalatból kellett megtanulnia, milyen érzés, amikor  a másik kezében  van a tál lencse,  ő pedig védtelen, és kiszolgáltatott. 

Azután meg kellett tanulnia tűrni. Húsz éven keresztül elviselni Lábán igazságtalanságait, aki tízszer is megváltoztatta a bérezését. Túl kellett néznie Lábán fiainak hazug áskálódásain: ”valamije volt atyánknak, mind elvette Jákob, és atyánkéból szerezte mind e gazdagságot.” Közben szenvedni a saját családján belüli  egyenetlenségektől, mert   a poligám kapcsolatokba bele vannak  ágyazva az irigység, versengés, torzsalkodás és gyűlölködés rejtett aknái. Hallgatnia kellett  Rákhel sirámait a meddősége miatt, látni az asszonyok termékenységi versenyét a mandragórabogyókért, nézni a harcot  az ő szívének birtoklásáért.

Jákobnak azt is meg kellett tanulnia, hogy az anyagi előnyök és a vagyon, amiért korábban képes volt zsarolni, hazudni, csalni  – mennyire sérülékeny és  mulandó.  Még azt is bármikor elvehetik tőle, amit hite szerint két keze munkájával  becsülettel  szerzett. Meg kellett tanulnia: „Az Úré a föld, s annak teljessége, a föld kereksége, s annak lakosai.”(Zsolt42:1) Tulajdonosi szemléletét meg kellett változtatni az isteni optikára, hogy Isten gondoskodni tudjon róla. Gondolatban, szóban és tettel át kellett adnia mindent, ami kedves volt neki, és letenni a Mindenható kezébe.

De mindezek mellett azt is megtapasztalta, hogy Isten beteljesíti a bétheli ígéretet, hogy megőrzi, nem hagyja el, vele lesz, mert gondja van arra, akivel szövetséget kötött. Jákob mellett nem voltak rokonok, akik szót emelhettek volna érte, amikor Lábán megpróbálta kisemmizni, mindig a maga javára változtatva köztük a szóbeli megállapodást.  De Isten Jákob mellett volt, és a kritikus helyzetekben természetfölötti módon avatkozott az események menetébe. A jogosság és igazságosság Istene, aki  szerint „méltó a munkás a maga jutalmára”(1Tim5:18)  álomban kijelentést adott Jákobnak: „Emeld fel szemeidet, és lásd, hogy amely kosok a juhokat hágják, mind csíkos lábúak, pettyegetettek és tarkák. Mert mindazt láttam, amit veled Lábán cselekedett.”(1Móz31:12). Lábán hiába vitte a kiválogatott juhokat háromnapi járóföldre, Isten kipótolta Jákobnak azt, amivel meg akarták rövidíteni. Ezért mondhatta Jákob: nem Lábán gazdagított meg engem, gazdagságom az Istentől származik (1Móz31:9,16). Amikor már Lábán fiai is áskálódtak ellene, Isten  mozdította ki őt a tűrhetetlenné vált helyzetből: „Térj meg atyáid földjére, a te rokonságod közé, és én veled leszek.”

Jákobnak   – mielőtt átvehette Isten kezéből az örökségét – rendezni kellett a viszonyát Lábánnal és Ézsauval.  Ezekben a nehéz helyzetekben sem volt azonban egyedül. Isten, aki megígérte, hogy „oltalmazlak, visszahozlak, beteljesítem, amit néked mondtam”, ismerte mind Lábán, mind Ézsau szívét, és természetfölötti módon avatkozott be az eseményekbe. Lábánt, aki egész sereggel akarta megszerezni azt, ami kapzsi szíve szerint a tulajdona volt(„a leányok az én leányaim, a fiak az én fiaim, és a nyáj az én nyájam, s valamit látsz, minden az enyém; 31:43),  álomban figyelmeztette, hogy ne ártson Jákobnak (1Móz31:24,29, 42). Az Ézsauval történő találkozás előtt pedig felvértezte Jákobot, aki nemcsak az ajándékokkal, de az őt pajzsként óvó áldással és új névvel járult a testvére elé.(1Móz32:26-28)

Nem volt könnyű Jákobnak Lábánnal találkozni. Tudta, hogy Isten vele van, az Ő szavára és védelme alatt  indult útnak. Tudta, hogy Rákhel és Lea támogatóan állnak mellette. De meg kellett tanulnia szembefordulni azzal, aki becsapta, kimondani az igazságot, kiállni szeretteiért, s mindazért, amivel Isten már megáldotta. Elsősorban Jákob számára volt jelentősége annak, hogy ne menekülőként hagyja ott Lábánt, hanem a közös oltárépítés után szövetségesként, békével menjen a maga útjára.

Jákob félt találkozni Ézsauval. Lábánnal könnyebb volt szembenéznie, mert az ő oldalán volt az igazság. Most, amikor nyája, gazdagsága, szolgái,  feleségei és tizenegy gyermeke van, értette meg, hogy mit vétett annakidején. Lelkierejét, bátorságát mutatja az, hogy nem akart a térségben hang nélkül megjelenni, hanem követeket küldött a bátyjához, mert rendezni kívánta  vele azt, ami az ő hibájából húsz  évvel ezelőtt elromlott.  Tudta, hogy Ézsau lehetséges bosszúja jogos. De bűnbánata őszinte volt, és nemcsak a következményeket akarta elkerülni: „Megengesztelem őt az ajándékkal, amely előttem megy, és azután leszek szembe vele, talán kedves lesz előtte személyem.”(1Móz32:20) Az a Jákob, aki most már figyelt Isten útmutatására, tudta, hogy a saját erejéből nem boldogulhat, a  Mindenható segítségére is szüksége van. Ezért  imádkozott, tusakodott,  és ekkor kapta meg új nevét: „Izrael;mert küzdöttél Istennel és emberekkel és győztél.”(32:28) Mit jelentett Jákob győzelme? Az önmaga fölött, a régi énje fölött  aratott győzelmet. A húsz évvel azelőtti vétke miatti bűnbánatot, a testvére előtti őszinte megalázkodást, és  az anyagi  kárpótlás szándékát is.

            Két évtized telt el azóta, hogy Jákob Ézsau ruháiban bement Izsák elé. Húsz év után, érett fővel, más emberként, Isten szövetségeseként, nagy gazdagsággal megáldva  lépett újra arra a földre, amit  Isten megígért neki. Két évtizedet töltött Isten iskolájában. Az  Örökkévaló azonban nem évekre vagy évtizedekre korlátozza a képzést,  Isten iskolájában élethosszig tart a tanulás.  Ezt nemcsak Jákobnak, de a fiainak, és a legkisebbnek, Józsefnek is személyesen kellett  megtapasztalnia…

D.Krajcsir Piroska