Éli Nóra – ALÁZAT

1. rész  Bevezető

Az alázat olyan téma, amelyet nem gyakran érintenek még keresztyén körökben sem.  Negatív fogalommá vált, mert azt képzeljük, hogy egyfajta mártírság illetve meghunyászkodás, de az igazi alázat egyik sem, még akkor sem, ha annak látszik, ugyanis teljesen más a mozgatórugója, mint a másik kettőnek. Mi hát az alázat?

Édesanyám mesélte, hogy anyukája ifjúkorában még úgy beszéltek az asszonyok a lányaiknak a házasságról, hogy az bizony nagyon szép és jó dolog, csodálatos a gyermekáldás is, de ez nincs áldozat nélkül, időről időre el kell viselniük a férjük közeledését. Emiatt sok lány kifejezetten félt a testi kapcsolattól és ez a gátlás sokszor később sem oldódott fel, ami tönkretette a házaspár szexuális életét és időnként elhidegüléshez vezetett.

Mára átestünk a ló tulsó oldalára, de még a legvisszafogottabb emberek sem tagadják, hogy a fizikai együttlét egy házasságban csodálatosan ki tudja teljesíteni a kapcsolatot. Élvezetes és jó dolog.

Véleményem szerint az alázattal kapcsolatban is éppígy vannak félreértések és tévképzetek. Friss hívőként csupa lelkes kereszténnyel találkoztam. „Milyen csodálatos, Jézus elvette bűneinket, mehetünk az Atyához, örök életünk van, szeretetben élhetünk, mindenkit szeretünk, Isten maga a szeretet, Jézus sebeiben meggyógyultunk, él az Úr” – csupa lelkesítő dolog. De az alázatról kevés szó esett. Büszkék voltunk, hogy az Úr elhívott bennünket, hogy igaz hitben járunk, hogy nem tévelygünk már, és ez valóban öröm. Ám mikor az alázat szóba került, akkor úgy éreztük, hogy egy nehéz dolog azért van ebben a kereszténységben, nevezetesen, hogy például a másik arcunkat is odatartsuk, mikor ütnek.

Aztán kezembe került Andrew Murray: Alázat című írása, és másképp kezdtem gondolkodni az alázatról. Ma már tudom, hogy a krisztusi alázat csodálatos, örömteli élettel képes megajándékozni minket és nem egy szükséges rossz, amit el kell viselnünk a jó cél érdekében.

Egyesek azt állítják, hogy mindenekelőtt a bűnösségünk késztet minket alázatra. Tehát, „szükséges”- e, hogy időről időre bűnbe essünk azért, hogy valóban alázatosak legyünk, és meg is maradjunk abban? Képesek vagyunk-e arra, hogy alázatosabbá váljunk? Lehet-e egyáltalán az alázatban növekedni? Vajon, az igazi alázat lényege az önmagunkról való lemondásban és az önmagunk megalázásában keresendő, mint ahogyan azt egyesek gondolják? Tartok attól, hogy hívő életünk sosem éri el a teljes felnőttkorúságot, ha nem ismerjük meg, mit jelent alázatos szívűnek lenni.”- írja Murray, majd hozzáteszi: Nem a bűn sarkall minket az alázatra, hanem a kegyelem!”

Hívő életemben nagy szerepe van a képzelőerőnek, hívhatjuk elmélkedésnek is, arról a hatalmas dicsőségről, amely Istent megilleti Teremtőként és Megváltóként is. A gigantikus Himalája, vagy a katicabogár apró lábacskájának tökéletessége, az ádámi természetem tökéletlensége, és az, ahogy ez helyre lett hozva… fantasztikus. Nem lehet nem érezni a kicsiségünket, közben pedig Isten mindenhatóságát, és ekkor önkéntelenül is hajlik a térd! Leteszem minden elképzelésem, önmagam csekélységének tudatában, ez ekkor nem is nehéz és átadom magam Istennek.

„Az alázat illik hozzánk, mint teremtett lényekhez és elengedhetetlenül fontos szellemi-lelki életünk fejlődése érdekében. Az alázat tekintetében, Jézus a példa előttünk. Csak akkor, ha mi valóban megalázkodunk az Úr előtt, valamint az emberekkel való kapcsolatunkra is jellemzővé válik, hogy örömünk van az alázatban – csak akkor ismerjük és tudjuk meg, hogy az nem a bűn feletti csüggedés következménye, hanem hogy éppen az alázatban van elrejtve Krisztus valódi szépsége – állítja Murray.

Murray állításának igazságát magam is megtapasztaltam. Egy alkalommal helyettesítettem egy csemegeüzletben, mikor egy férfi lépett a pulthoz és kért egy darab kenőmájast. Ezek apró nagyjából 10 cm-es rudak voltak, és én úgy tudtam, hogy csak félbe szabad vágni, de a férfi egy 3 cm-es darabot mutatott, hogy úgy vágjam el. Mondtam neki, hogy én úgy tudom, ezt csak félbe vághatjuk, mire ő elkezdett kiabálni, hogy ne hazudozzam itt neki, nem most jött le a falvédőről, ő mindig ennyit szokott kérni, és az a másik kolléganő az megteszi neki, mert az nem egy csaló, mint én, aki rá akar sózni mindent…, és csak mondta, mondta. Gyorsan levágtam a kért darabot és futottam a mérleghez, mielőtt gutaütést kapna, de még rá sem tettem az árut, mikor azért kezdett el torkaszakadtából ordítani, hogy ne csak becsomagoljam, de nylonzacskóba is tegyem bele, és ne merjek felszámolni a csomagolásért semmit sem. Épp jelezni akartam neki, hogy még le sem mértem, kár előre reklamálnia, még nem tartunk ott, amikor – úgy gondolom -, Isten megérintette a szívemet. Néztem a férfit, amint egy falat kenőmájasért és egy kis nylonzacskóért akkora patáliát csap, mintha égne a háza, és hirtelen már nem számított, hogy igazságtalanul kiabál velem, rosszakat fog rám, megszégyenít, csak azt akartam, hogy megnyugodjon, és az a végtelen keserűség, ami mérgezi, kimenjen belőle. Milyen tapasztalatai lehetnek, milyen élete lehet, milyen idegállapotban lehet, ha ezért az apróságért így ordít, és így harcol? Rájöttem, hogy én itt egyáltalán nem vagyok fontos, hiába velem üvöltözik, ő ugyanis el fog menni, én itt maradok, békében, jó állapotban, de ő viszi magával ezt az őrjöngést és az egész napja ilyen lesz. Megy vele ez a borzalmas hangulat. Annyira megszántam, hogy úgy éreztem, ha ez segítene rajta, az összes nylonzacskót odaadnám neki, ami a boltban van. És ki is mondtam, amilyen kedvesen csak tudtam:

  • Én nagyon szívesen adok magának zacskót!

A férfinak ekkor elakadt a szava. Többet egy hangot sem adott ki magából. Csöndben megvárta a mérést, a papírba csomagolást, aztán megkapta a zacskóját is, fizetett és elment. Látszott rajta, hogy történt vele valami. Mintha Isten megsimogatta volna. Hatalmas öröm töltött el, hogy nyilvánvalóan le tudott nyugodni.

Az volt a legérdekesebb, hogy attól kezdve, hogy megsajnáltam, már nem állt senki a pult belső oldalán. Úgy éreztem, én is ott állok mellette. A drukkere lettem, azért fohászkodtam az Úrhoz, hogy megnyugodjon, és jól sikerüljön a napja. Már legalább egy év eltelt azóta, de még mindig emlékszem rá, és kérem Istent, hogy adjon ennek az embernek az életébe valódi világosságot és békét.

Itt van igaza Murray-nak. Az alázat, tényleg örömmel tölti el az embert, én ezt akkor, és már azóta is többször, megtapasztaltam. És ez nem szeretet, mivel nem vágyom arra, hogy önszántamból időt töltsek el ezzel az emberrel, de szívből szurkolok neki, és szeretném, ha jó élete lenne, és megismerné az Urat.

Azt gondolom, hogy az alázat többek közt az, hogy drukkere tudunk lenni a másik embernek, akár hívő, akár nem, akár gonosz velem, akár vadidegen, akár a beosztottam vagy a főnököm. És ha tudok neki őszintén szurkolni, akárhogy viselkedik is, akkor nem tud úgy megbántani, hogy az nekem maradandóan fájjon.

Találós kérdés: Egy tükörsima mezőn vagy. Mikor nem talál el a mesterlövész a nyilával?

/Ha mellette állsz./ 

Jézus a bűnös mellé állt. Úgy is feszítették keresztre a bűnösök között, nem szemben velük!

És még pár mondat Murraytól: Jézus, szolgai formát vett fel, és maga jelentette ki: „aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen szolgátok” (Mk.10:43), Az alázat – valami sokkal mélyebb dolog, mint a bűn megbánása, a mártíromság vagy a meghunyászkodás – az igazi alázat nem más, mint Jézus életében való részvétel. Mikor hátra tekintek saját hitbeli tapasztalatimra vagy mikor Jézus Krisztus Egyetemes Egyházát szemlélem, csodálat kerít hatalmába, hogy csak kevesen törekszenek az alázatra, mint Jézus tanítványainak megkülönböztető és megkérdőjelezhetetlen ismertetőjelére.

Az Isten szerinti alázatos szív nem az önmagunkról való lemondásban és az önmagunk megalázásában, tehát az önmagunkkal való foglalkozásban keresendő, hanem az Atya akaratának a keresésében.

Jézus személyiségének lényege épp az alázat volt. – Fil.2/5-8; feladta az akaratát, hogy az Atya tudjon munkálkodni.

A keresztények előtt az a feladat áll, hogy alázatot és szerénységet tanúsítsunk, melyek által a világ megismeri, kik Isten Bárányának követői.

További bölcsességek ehhez a témához:

Bob Gass: A legutolsó fokon álló szolgálótól várták el, hogy térdeire ereszkedjen a lavórral, a törölközővel. Micsoda látvány! Egyvalaki tart itt kezében lavórt és törölközőt: Jézus! Gondolj bele! A kezek, melyek a csillagokat alkották, most a szennyet mossák. Az ujjak, melyek hegyvonulatokat formáltak, most galileai halászok lábát törlik.

Chris Gummit: A büszkeség az elveszettek átka és a legnagyobb akadály a megmentettek életében.

A probléma nem az, hogy Isten nincsen ott az egyházban, hanem, hogy nincs annyira ott, hogy a szükségben lévők életében valódi változást hozzon. Ez. 47/1 – Víz fakad a templom küszöbe alól.

Ha az élő víz el akarja érni ezt a nemzedéket, akkor először a templom padsorain, rajtunk kell átfolynia.

1Pét.5/5-6 Mindannyian legyetek alázatosak, mert Isten ellenáll a büszkéknek, de kegyelmesen bánik az alázatosakkal. Alázzátok meg magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy amikor eljön az ideje, ő felemeljen benneteket.

Éli Nóra