Görbicz Tamás – Bevezető a csábítás allegóriáihoz

A következő három fejezet – kisebb megszakításokkal – általánosságban a csábítással, azon belül a szexuális csábítással foglalkozik. A csábítás egy szemrevaló nőszemély képében jelenik meg, aki a tapasztalatlan ifjút az élet ösvényéről, az istenfélelem útjáról a kárhozat felé vezető útra akarja csábítani.

„Lábai a halál felé visznek, léptei a holtak hazájába tartanak. Nem az élet ösvényét járja, téves úton jár, és maga sem tudja.” (Péld 5,5)

Fontos megértenünk a két kulcskifejezést, amit az Ige a csábító leírására használ: „idegen nő” és „más férfi felesége”.
Az „idegen asszony” alapvetően olyan nőt jelent, aki nem Isten népéhez tartozik. De nem az etnikai hovatartozása a lényeg. Már az ószövetségben is sok nép gyermeke csatlakozott Ábrahám, Izsák és Jákób Istenéhez – gondoljunk Jetróra, Ráhábra, Ruthra, a hettita Uriásra vagy a gibeonitákra –, az újszövetségről nem is szólva. Itt valójában „idegen istenek leányáról”, hamis kultuszok követőjéről van szó.

Szűkebb értelemben az „idegen nő” (cúr=idegen vagy nokrijá=külföldi) a vegyes házasságok veszélyére figyelmeztet. Az idegen nő kedvéért elcsábulsz az idegen istenekhez is, hiszen az olyan fontos neki, neked pedig ő olyan fontos. Így csábította Éva a férjét a tiltott fához, így csábították el a kánaáni leányzók Ézsaut, így sodorta bajba Delila Sámsont, ezen bukott el Salamon király, akinek idegen feleségei elhajtották a szívét az Úrtól. Akháb idegen asszonya, Jézabel sodorta Izraelt a legnagyobb szellemi sötétség korába. A vegyes házasságok voltak a babiloni fogságból visszatérők legnagyobb problémája, amely ellen Ezsdrás és Nehémiás is keményen küzdöttek. De az újszövetségben Pál is azt ajánlja, hogy az istenfélők a szent népből válasszanak maguknak társat: „Férjhez mehet, akihez akar, csakhogy az Úrban”. (1Kor7,39)

Van egy híres történet, amely Bálám tanácsához kötődik és megmutatja a csábítás mélyebb szellemi hátterét is (4M25). A történet lényege, hogy Bálám megpróbálta (pénzért) megátkozni Izraelt, de ez nem sikerült neki. Ekkor tanácsot ad Midián és Moáb véneinek, hogyan csábítsák el az „idegen nők” Izrael fiait maguk után és a bálványaikhoz. Isten ugyanis védelmezi a vele szövetséges népet, nem lehet erővel, rontással vagy átokkal elpusztítani. De ha rá lehet venni őket, hogy törjék meg a szövetséget, Isten maga fogja őket elpusztítani. Bálám tanácsában az embergyilkos taktikája valósult meg. Sátánnak sincs hatalma, hogy az embert elpusztítsa (ha lenne, már régen megtette volna). Viszont az embert olyan istentelenségekre akarja elcsábítani, hogy Isten maga pusztítsa el teremtményeit. Ez sikerült is neki az özönvíz előtti nemzedékekkel, Szodomával vagy a kánaánita hét törzzsel. Sátán mindazt a jót, amit az ember Istentől arra kapott, hogy hálaadással élvezze, az ember ellen akarja fordítani. Így tett Izrael esetében a Törvénnyel is. A szövetség igéit használta fel arra, hogy az embereket a bűnbe, testi, lelki paráznaságba csábítva, Isten keze által pusztítsa el. Bálám tanácsa a Jelenések könyvében is felbukkan, mint az olyan tévtanítások összessége, amelyek szexuális kicsapongásra, bálványimádásra, hedonista életformára csábítanak. Pál is figyelmezteti a hívőket (1Kor 6,9-10):

„Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedők, sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók nem fogják örökölni Isten országát.

A férfiak természetes ragaszkodása a nőkhöz lehet gyönyörű, önfeláldozó szeretet kiinduló pontja, mely mindkét fél számára áldás és kiteljesedés. (Ez Isten terve a házassággal.) És válhat olyan kötelékké, amely elrabolja a hívő embert Istentől és olyan fogságba, vakságba és rabszolgaságba taszítja, mint Sámsont a filiszteus nő. Ezért fontos megnézni azt, kihez is akarunk ragaszkodni, kötődni. Olyasvalakihez, aki minket önmagánál is jobban szeret és hozzánk illő társ az örök életre vezető úton, vagy aki használni szeretne minket és azt, ami a miénk, hogy a saját, istenfélelem nélküli életébe vonjon be.

A Biblia igen komolyan veszi a testi egyesülést és annak következményeit, sokkal erősebb köteléknek írva le, mint azt ma a világ gondolja. Nem véletlen, hogy az erőszakos bűncselekmények jelentős részének – ideértve a gyilkosságokat is -, szerelemféltés a motívuma. Ez sokkal mélyebben érinti az embereket, mint ahogyan hiszik. A „paráznával való egyesülés” elszakítja a testünket Krisztustól, és kiszolgáltatja az ellenségnek. Pál erről így ír (1Kor 6,15-18):

„Vagy nem tudjátok, hogy a ti testetek a Krisztus tagja? Most tehát azok, akik a Krisztus tagjai, parázna nő tagjaivá legyenek? Szó sem lehet róla! Vagy nem tudjátok, hogy aki parázna nővel egyesül, egy testté lesz vele? Mert amint az Írás mondja, „lesznek ketten egy testté”. Aki pedig az Úrral egyesül, egy szellem vele. Kerüljétek a paráznaságot! Minden más bűn, amit elkövet az ember, kívül van a testén, de aki paráználkodik, a saját teste ellen vétkezik.”

A pogányok egészen másképpen gondolkodnak a testről, a házasságról, mint az Írás. Számukra ezek nem szent dolgok, azt hiszik, kedvük szerint bánhatnak velük és nem lesz következménye, csak ne derüljön ki. Így gondolkozott Pótifárné is, amikor megkívánta Józsefet. Ennek ellenkezőjét képviselte az istenfélő ifjú, amikor tisztelte még a pogányok házasságát is, és nem akart Isten ellen vétkezni:

„Hogyan követhetném el ezt a nagy gonoszságot, vétkezve az Isten ellen?! (1M39,9)

De csábító asszony vitte végül Heródest is végzetes bűnbe. Keresztelő János megintette a fejedelmet házasságtörő kapcsolata miatt. Heródes először börtönbe vettette, majd Salome tánca után, le is fejeztette. Pedig hitte, hogy próféta. Csak a kötelék, amely a csábítóhoz kötötte, erősebbnek bizonyult a hiténél. Pál pedig így figyelmezteti a fiatal hívőket (1Tess4,3-5):

„Az az Isten akarata, hogy megszentelődjetek: hogy tartózkodjatok a paráznaságtól, hogy tanuljon meg mindenki szentségben és tisztaságban élni feleségével, nem a kívánság szenvedélyével, mint a pogányok, akik nem ismerik Istent;

A Biblia tűznek mondja a szerelmi köteléket, amely ellenünk fordul és felemészt, ha nem bánunk vele kellő óvatossággal és nem tereljük helyes mederbe. Olyan indulat ez, mint a megrakott szekér a hegytetőn. Amikor még lassan mozog, van esély megállítani, de egy ponton túl már robog a völgybe, összetörik, és már csak arra van lehetőség, hogy megmentsük a romokból, amit meg lehet. Az intések éppen ezért arra figyelmeztetnek majd, hogy nem érdemes el sem indulni ezen az úton, mert egy ponton túl már nem lesz erőnk visszafordulni.

A „más férfi felesége” szűkebb értelemben férjezett asszonyt jelent, de tágabb értelemben minden nőt, aki nem a „Te feleséged”. Ha ugyanis feleségként bánsz vele, de nem a feleséged, akkor valaki más áldását vetted el, akinek a felesége lesz (lenne). Így fosztotta meg például Amnon a szépséges Támárt attól, hogy boldog feleség és családanya lehessen (2Sám 13). Látjuk majd, hogy az Írások igen lesújtóan vélekednek arról, aki más feleségével kikezd. Az intelmek nem fukarkodnak a „költői” képekkel a vágóhídra menő ökörtől az eszelősig.