Görbicz Tamás – Élj adakozó életet!

A 3. fejezetben lévő hét üzenet közül a második az adakozásról szól. Az adás szintén egy életfelfogást, egy életformát határoz meg, akárcsak az, ha bízunk a nálunk bölcsebbek tanácsaiban.

A bűntől megromlott emberi természet („hús”) egyik legfőbb tulajdonsága az önzés, vagyis önszeretet. Isten azonban nem volt „elégséges önmagának”, szeretetének természete éppen abban nyilvánult meg, hogy teremtményeket hozott létre, akiknek gondját viseli (Jób34,13-15). Más szóval: megosztotta önmagát, adott. Isten most is minden jónak és áldásnak a forrása, maga is egy „jókedvű adakozó”. Adni tehát az isteni természet magától értetődő állapota. Minden hívő célja, hogy ezt az isteni természetet magára öltözze, és ez a „felöltözés” a „szent szokások” kialakításával lehetséges. Jézus ezekről szólt a Hegyibeszéd középső részében: az adás ne legyen magamutogatás és számítgató. Ahogyan a böjt és az ima se (Mt6,1-18). A hívő ember életének tehát az adás éppen olyan szerves része, mint az ima, a dicséret vagy a böjt. Pál is ezt mondta (Jézusra hivatkozva, aki „nem tekintette zsákmánynak, hogy Istennel egy”): Nagyobb boldogság adni, mint kapni (ApCsel 20,35 v.ö. Luk 14,14).

A másik fontos igazság, amit egy istenfélő embernek ezzel kapcsolatban szem előtt kell tartania, hogy „semmink sincs, amit ne úgy kaptunk volna”. Mezítelenül jöttünk a világba és mezítelenül is megyünk el. Vagyis javainknak – legyen az az életünk, tehetségünk, a testünk vagy a vagyonunk – sáfárai és nem tulajdonosai vagyunk. Az igazi tulajdonos Isten. Jézus világosan tanította, hogy mielőtt az igazi „vagyont”, vagyis lelkeket (életeket, embereket) vagy szellemi vagyont (ajándékot, elhívást, karizmákat) bíznának ránk, előbb a „hamis mammonon” kell bizonyítanunk a rátermettségünket. Azt, hogy hűségesek és megbízhatóak vagyunk, hogy tisztában vagyunk vele, ki a tulajdonos és mi a sáfár dolga (Luk16,10-11). Ezt vétették el Jézus korának farizeusai, akik pénzszeretők voltak, és inkább megölték a tulajt, minthogy megadják neki a jogos részt a saját szőlőjéből. Ezért tudnunk kell, hogy amikor adunk, nem a sajátunkból adunk, hanem abból, amit Isten ránk bízott. Ez a hit őriz meg a jóléti társadalmak két nagy csapdájától is.

Az egyik a pénzhajhászó élet, majd a neurotikus aggódás, hogy megtarthassam, amim van. Minden erőmet és időmet a pénz szolgálatába állítom, hogy megőrizhessem a jólétemet. Márpedig két úrnak nem lehet szolgálni.

A másik a hedonista gőg, amely a hús uralmában és a szegények lenézésben csúcsosodik ki, ahogyan az Szodomát és Gomorrát jellemezte (Ezékiel 16,49).

Ezek ismeretében nézzük a szöveget:

9Tiszteld az URat vagyonodból és egész jövedelmed legjavából (elejéből), 10akkor bőségesen megtelnek csűreid, és must árad sajtóidból. (3,9)

Az adást bármikor elkezdheted. Ne mond, hogy ha majd eleget birtokolsz ebből vagy abból, vagy ha már megszerezted ezt vagy azt, akkor majd elkezdesz adni, mert ez nem így működik. Aki a kevésből nem tud adni, az a sokból még kevésbé tud. Nem is kell a „hit mértékén felül bölcselkedni” az adásban, de gondold végig mi az, amit tehetsz (5Mózes 16,17). Olvasd el a vonatkozó részeket, hiszen az Írások sokat beszélnek az adásról, és amiben hitre jutottál, azt kezd el cselekedni (pl. 2Kor9). Ha pedig még nem kezdted el, kezd el ma, mint aki tudja, hogy a jó sáfárokra egyre többet bíznak, és aki bőven vet, az bőven is arat.