Görbicz Tamás – Forrás és mámor

Az ötödik fejezet harmadik intelmében ugyanaz a téma – az idegen kultuszok(leányá)ra fecsérelt életerő -, de változik a kép. Két kulcs kifejezéssel találkozunk, az egyik a „kút” vagy forrás, vagyis az édesvíz. A másik a „mámor”, az az állapot, amikor az ember elveszíti a józanságát, vagyis a helyes valóságérzékelését és ítélőképességét.

Izraelben az édesvíz rendkívül értékes. Még az esővizet is ciszternákban fogták fel, akinek saját kútja volt, már gazdag embernek számított. Még értékesebb volt a forrás, amely időszakosan vagy állandóan adott vizet. Egész Jeruzsálem egyetlen állandó forrás fölé épült, a Gihon „lassan folyó” vize fölé, amelyet azután a Siloám medencében fogtak fel.
Az édesvíz az élet, az életerő és életkedv szimbóluma ebben az intelemben, ahogyan gyakran a prófétáknál is.

 15A magad ciszternájábó igyál vizet, és csörgedező vizet a magad kútjából!
16Ne folyjanak forrásaid az utcára, és patakjaid a terekre!
17Egyedül tiéid legyenek, ne oszd meg másokkal! 

A hívő ember számára ez a forrás a hitének tárgya, az örökkévaló Isten személye. Az „igaz” (a megigazult) ember, ebből „él”. Vagy ahogyan Ésaiás próféta híres énekének szavai mondják (12,3): „Örömmel fogtok vizet merni a szabadulás (Jesuá) forrásából.

Az Istentől kapott életerőt nem jó az istentelenek vagy az istentelenség szolgálatába állítani, elpazarolni az éltető vizet. Pál apostol így figyelmezteti a hívőket (2Kor614-16):
„Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak, vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez? Vagy mi azonosság van Krisztus és Beliál között? Vagy milyen közösség van hívő és hitetlen között? Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? Ezt pedig az ószövetségből idézi (2M34,11-16): „Jegyezd meg jól, amit most parancsolok neked! Kiűzöm előled az emóriakat, a kánaániakat, a hettitákat, a perizzieket, a hivvieket és a jebúsziakat. Vigyázz, ne köss szövetséget annak az országnak a lakosaival, ahová bemész, nehogy csapdává váljanak köztetek! Sőt romboljátok le oltáraikat, törjétek össze szent oszlopaikat, és vágjátok ki szent fáikat! Ne imádj másik istent, mert az ÚR, akinek Féltőn-szerető a neve, féltőn szerető Isten. Nehogy szövetséget köss annak az országnak a lakosaival, mert amikor paráználkodnak isteneikkel, és áldoznak isteneiknek, téged is meghívnak, és enni fogsz áldozataikból. Ne végy feleséget fiaidnak leányaik közül, mert amikor leányaik paráználkodnak isteneikkel, fiaidat is paráználkodásra csábítják az ő isteneikkel.”

Az ószövetségben a hét kánaáni törzs testesítette meg mindannak az ellenkezőjét, ami Istennek jó és kedves. Kultuszaik és az abból kinövő kultúrák az embergyilkostól származtak. Az ilyen kultuszoknak elkötelezett barátok vagy feleségek a szent nép romlását is jelentették. Az ószövetség fizikai elkülönülést is megkívánt ilyenkor, az újszövetség pedig azt kívánja, hogy gondolatinkban és szívünk szándékaiban különüljünk el ezektől. Pál ugyanis így folytatja (2.Kor7,1): „Mivel tehát ilyen ígéreteink vannak, szeretteim, tisztítsuk meg magunkat minden testi és szellemi tisztátalanságtól, és Isten félelmében tegyük teljessé megszentelődésünket!

Ez tehát nem jelenti, hogy nem lehetnek világi barátaink, csak azt, hogy minél elkötelezettebb az a barát a „világ” és annak kívánságai iránt, annál óvatosabban kell nekünk elköteleződnünk az irányába: akár üzletileg, akár érzelmileg.

Az életerő másik fontos „forrása” a család, a házasság. A házasság pedig éppen a legnagyobb elköteleződésről szól, arról, hogy közösen építünk fel egy jövőt, közösen vállalunk és nevelünk gyermekeket, akik majd továbbviszik mindazt, amire mi eljutottunk. Gyakori kísértés, hogy a nehézségek között, egy állítólagosan „jobb” élet reményében, megtagadjuk ezt az elköteleződést és eláruljuk azt, akivel a közös jövőt terveztük. A Példabeszédek sokat szól arról, hogy nem az anyagi javak teszik az életünket boldoggá, hanem a jó emberi kapcsolatok. Hiába laksz a gazdag nő házában, ha cserébe kiszívják a véred. Akkor már jobb a háztető egy zugában lakni, de békében és szeretetben élni szerényebb körülmények között.

Izrael történelmének egy pontján ez a probléma különösen felerősödött. A babiloni fogságból visszatérők siralmas körülményeket találtak az elpusztult Jeruzsálemben, a betelepült népek állandó életveszélyt jelentettek a számukra, annyira, hogy ki kellett sorsolni, hogy kik lakjanak a városban (Nehémiás 11). Sokan ezért úgy döntöttek, hogy elhagyják zsidó feleségüket és a környező népek gazdag lányait veszik feleségül (Ezsdrás 9-10; Nehémiás 8-10); Malakiás próféta pedig így szólt az Úr nevében (2,13-16): „Továbbá ezt teszitek: könnyel öntözitek az ÚR oltárát, sírtok és sóhajtoztok, mert nem tekint már az áldozatra, és nem fogadja kegyelmesen tőletek. Ezt kérdezitek: Miért nem? – Azért, mert az ÚR a tanúja annak, hogy hűtlen lettél ahhoz, akit ifjúkorodban feleségül vettél, pedig ő a társad, a feleséged, akivel szövetség köt össze. (…) Gyűlölöm azt, aki elválik feleségétől – mondja az ÚR, Izráel Istene –, mert erőszak tapad a ruhájához – mondja a Seregek URa. Vigyázzatok magatokra, ne legyetek hűtlenek!

Isten elítéli az ilyen önérdekből elkövetett cserbenhagyást, helyette azt tanácsolja:

18Legyen forrásod áldott, és örülj ifjúkorodban elvett feleségednek.
19Szerelmes szarvasünő és kedves őzike ő, keblei gyönyörködtetnek mindenkor,
szerelmétől mindig mámoros leszel.
20Miért mámorosodnál meg, fiam, a más asszonyától, miért ölelnéd idegen asszony keblét?

Ahogyan épeszű ember nem szabadul meg egy forrástól a sivatagban, holmi délibábért cserébe, olyan érték a szerető társsal eltöltött közös idő. A közös élmények, a közösen felépített élet, a bizalom, a gyermekek, a javak. Ennek értékét nem érezzük a csábítás mámorában, csak akkor, amikor már elvesztettük. Egy szerető, ragaszkodó társ a legnagyobb kincs az életünkben. Mert – mondja Salamon később – olyan embert, aki jó hozzád, találhatsz jó párat, de olyat, aki hűséges (hisz benned), csak nagyod ritkán (20,6). A szerelem mámor, megmámorosodni pedig olyan ember mellett jó, aki ezzel nem él vissza. Az „idegenek” viszont azért akarnak megmámorosítani, hogy kifoszthassanak.

 21Hiszen az ÚR látja az ember útjait, és figyeli minden lépését.
22Saját bűnei fogják meg a bűnöst, és saját vétkei kötözik meg.
23Meghal az ilyen, mert nem fogadta meg az intést, és a sok bolondság megmámorosította.