Görbicz Tamás – Ne kísértsen meg az istentelenek szerencséje!

(3,31-35) A harmadik fejezet utolsó intelme egy figyelmeztetés. A vetésnek és az aratásnak ideje van, és egy útról sem derül ki rögtön az elején, hogy pontosan hova vezet. Ha az ember nem biztos abban, hogy a helyes és jó döntést hozta meg a maga számára, könnyen elbizonytalanodhat, ha azok szerencséjét látja, akik a rossz utat választották. Sokkal boldogabbnak látszik strandra járni ahelyett, hogy felkészüljön az ember az érettségire, vagy látni a szélhámossággal szerzett vagyon élvezőit, a kemény és következetes munkát végzők küzdelmeivel szemben. Az intelem éppen azért figyelmeztet:

31Ne irigykedj az erőszakos emberre, és egyik útját se válaszd!

 Hogy ez a kísértés mennyire erős, azon is látszik, hogy Dávidot is próbára tette, aki azután Isten Szellemétől inspirálva, mindannyiunk tanulságára megírta a 37. Zsoltárt, melyet Jézus is idéz a Hegyibeszéd egyik boldog-mondásában: nem az erőszakosak (fenevadak), hanem a szelídek (bárányok) öröklik a Földet:

Ne indulj haragra a gonoszok miatt, ne irigykedj a cselszövőkre! 
2Mert hamar elhervadnak, mint a fű, elfonnyadnak, mint a zöld növények. 
3Bízzál az ÚRban, és tégy jót, akkor az országban lakhatsz, és biztonságban élhetsz. 
4Gyönyörködj az ÚRban, és megadja szíved kéréseit! 
5Hagyd az ÚRra utadat, bízzál benne, mert ő munkálkodik: 
6világossá teszi igazságodat, jogodra fényt derít. 
7Légy csendben, és várj az ÚRra! Ne indulj fel, ha az alattomos embernek szerencsés az útja! 
8Tégy le a haragról, hagyd a heveskedést, ne légy indulatos, mert az csak rosszra visz! 
9Mert a gonoszok kipusztulnak, de akik az ÚRban reménykednek, azok öröklik a földet.

 A kísértés Dávid fő dalnokát, Aszáfot is utolérte, aki úgy érezte, hogy – bár ezzel árulójává válna az igazak generációinak, de – közel van hozzá, hogy „igazat adjon” a gonoszoknak a látszólagos szerencséjük miatt (Zs73):

12Íme, ilyenek a bűnösök! Háborítatlanul gyarapítják vagyonukat szüntelen. 
13De én hiába tartottam tisztán a szívemet, hiába mostam kezemet ártatlanságomban, 
14mert csapások értek mindennap, fenyítések minden reggel. 
15Már arra gondoltam, hogy én is úgy beszélek, mint ők, de akkor megtagadtam volna fiaid nemzetségét. 
16Elgondolkoztam rajta, meg akartam érteni, de túl nehéznek tűnt nekem. 
17Végül elmentem Isten szentélyébe, és megértettem, hogy milyen végük lesz…

Az mentette meg Aszáfot az eltévelyedéstől, hogy bement Isten szentélyébe, azaz, a jeruzsálemi templomba, és amikor imádkozni kezdett, az Úr jelenlétében újra minden kitisztult és világossá vált a számára.

Sok jó embert kísért meg a gondolat, hogy fel kéne adnia nemes elveit és a gonoszok eszközeivel kellene neki is élnie, hiszen azok „sikeresek”. De önmagában a „siker”, ha az a bűn és istentelenség eredménye, semmit sem igazol, pláne nem a helyes utat. Pál azt írja az ifjú Timóteusnak:

 Ha pedig versenyez is valaki, nem nyer koszorút, ha nem szabályszerűen versenyez. (2Tim2,5)

Lehet, hogy a világ ünnepelve ismeri el a „sikert”, Jézus mégis azt mondja:

Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri, de a lelkében kárt vall? (Mt16,26)

Még ha az emberi versenybírók korruptak is, az Igaz Bíró semmiképpen sem az, és igazságot fog szolgáltatni. Ráadásul tudni kell, hogy az eszközök, melyekkel a céljainkat követjük, ugyanolyan fontosak, mint maguk a célok. Ezért nem csak az a baj, ha a céljaink istentelenek, hanem az is, ha az eszközeink azok. Mindkettő istentelen emberré tesz és a végén kárt vallunk. Sok legális földi célunk is lehet, de életünk legfontosabb célja, hogy a Krisztusban megnyert üdvösséget tényleg el is elérjük. Pál erről így ír:

Őérte kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. 9Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által Istentől van igazságom a hit alapján, 10hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához, 11hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra. 12Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott Krisztus Jézus. 13Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, 14de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának Krisztus Jézusban adott jutalmáért.” (Filippi 3,8-14)

Mivel erről a Földről semmi mást nem vihetünk el, csak a „belső emberünk” gazdagságát (Luk12,21), nagyon is fontos, hogy milyen célokat követünk. Ahogyan az is, hogy milyen eszközökkel. Mivel a célt csak a mennyben érjük el, az út tesz bennünket krisztusivá vagy antikrisztusivá, alkalmassá vagy alkalmatlanná a mennyei életre. Mivel ez ennyire fontos, az intelem markáns szavakkal állítja szembe az igazakat a gonoszokkal, hogy ellene hasson a kísértésnek:

32Mert a rossz úton járókat utálja az ÚR, de a becsületesekkel közösségben van.
33Az ÚR átka van a bűnösök házán, de az igazak lakóhelyét megáldja.
34A csúfolódókat ő megcsúfolja, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.
35Dicsőséget örökölnek a bölcsek, az ostobáknak pedig nő a gyalázatuk.

A mérleg egyik serpenyőjében az Úr utálata, átka, megcsúfolása és gyalázat van, a másikban a Jézussal való közösség, áldás, kegyelem, és dicsőség. A választás pedig a miénk:

Boldog ember az, aki a kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek. (Jak1,12)