Görbicz Tamás – Öt intő felhívás az igazaknak

A 4. fejezet utolsó 8 verse közül a szívre vonatkozó a legismertebb: „Minden féltett kincsnél jobban óvd a szívedet…”. Ezt azonban további hasonló felhívások követik, melyeknek valahogy kevesebb figyelem jutott. Vegyük őket szemügyre:

  1. Vigyázz a szívedre!
  2. Vigyázz a szádra!
  3. Vigyázz a szemedre!
  4. Vigyázz a lábadra!
  5. Maradj a keskeny úton!

A szokásos bevezető (örök) életet ígér azoknak, akik „rátalálnak” ezekre a „szavakra” (atyai intelmekre) és ragaszkodnak hozzájuk, sőt „orvosságot” egész (halandó) testüknek (22).

A „szív” kulcs fogalom a Bibliában. Tágabb értelemben azt jelenti: „ami belül van”, legtöbbször a lelki és szellemi folyamatokra utal. A szívet a régiek nem csak egyszerűen egy vért pumpáló szervként fogták fel, hanem a bennünk pulzáló, lüktető érzések és indulatok, a belső (lelki) élet „szervének” is. A magyar nyelvben is ilyen értelemben használjuk, hogy „fáj” vagy egyenesen „megszakad” valakinek a szíve. Vagy az, hogy „szívből örülök”, azt jelenti, hogy lényem legmélyéről, belülről fakadóan. A „szív” tehát a belső életünk, mely három fontos dolog köré csoportosul: hit, remény, szeretet (1Kor13,13). Ezek megléte az igazi élet. Hiába egészséges a test, ha a szív képtelen a bizalomra (hitre) vagy a reménységre, ha nem tud önfeláldozóan valaki(ke)t szeretni, az élet értelmetlen, sivár és üres.

Ahogyan a fizikai szív meghatározza a test életét, így van ez a „belső szívünkkel”, lelki és szellemi életünkkel és képességeinkkel. Ma divatos gyúrni és testre szépnek látszani, de sokkal nagyobb haszna van a lelki képességeinket „kigyúrni”, és még annál is több haszna van az istenfélelemre gyúrni: „gyakorold magad az istenfélelemben, mert a test sanyargatásának kevés a haszna, az istenfélelem viszont mindenre hasznos, mert megvan benne a jelen és a jövendő élet ígérete. (1Tim4,8).

A szívre való odafigyelés azt is jelenti, hogy vizsgálnunk kell a belsőnk állapotát. Mi zajlik bennünk, mi motivál, hajt, vagy éppen nyugtat meg, kapcsol ki. Az ima és a böjti időszakok különösen ennek az önvizsgálatnak az eszközei. De az is mutatja, hogy mi van, vagy mi zajlik a szívünkben, amit mondunk, amire figyelünk, és amit teszünk. Erről szólnak a további intelmek:

24Tartsd távol szádtól a csalárdságot, és távolítsd el ajkadról a hamisságot!
25Szemed előre tekintsen, és egyenesen magad elé nézz!
26Ügyelj, hogy merre tart a lábad, minden utadban legyél bizonyos.
27Ne térj le se jobbra, se balra, tartsd távol lábadat a rossztól!

A „szájról”, azaz, a beszédről nagyon sok mondanivalója van a Bibliának, itt meg sem kísérlem összefoglalni a téma nagysága miatt. A lényeg, hogy ha az ember azt tapasztalja, hogy hálaadás és öröm helyett (csak) keserűség, zúgolódás és panasz jön ki a száján, ideje időt szakítani az imára és a böjtre, mert a szívünkben nem kívánatos folyamatok zajlanak. A beszéd egyáltalán nem száll el csak úgy, építhetünk és sebezhetünk vele. Lehet gyilkos szablya és gyógyító balzsam. Életet adó forrás vagy fertőző szennyvíz. Nem az teszi az embert tisztátalanná, ami a száján bemegy – mondta Jézus (Mt15,11). Péter pedig a 34. Zsoltárt idézve figyelmeztet (1Pé.3,8-11):

Mert aki szeretne örülni az életnek és jó napokat látni, óvja nyelvét a gonosztól, és ajkait, hogy ne szóljanak álnokságot; forduljon el a gonosztól, és cselekedjék jót, keresse és kövesse a békességet; mert az Úr szeme az igazakon van, és füle az ő könyörgésükre figyel, az Úr arca pedig a gonoszt cselekvők ellen fordul.”

A „szem” ebben az intelemben a figyelmünket jelenti. Előre nézni, a célra koncentrálni, a szemünket nem levenni a fontos dolgokról, céltudatos életet jelent. Ehhez persze kellenek jól kitűzött rövid és hosszú távú célok. Korunk egyik nagy problémája a céltalanság, ami sodródáshoz vezet. Fiataljaink jelentős részének fogalma sincs, mit kezdjen az életével. A sodródó, „kétszívű, minden útjában állhatatlan ember” (Jak1,8) hol erre, hol arra csapong, végül nem jut sehova. Ezért fontos, hogy ne tévesszük szem elől a célt. Pál erről így írt (1Kor 9,24 és 26): „Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek…  Én úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág.” Az első, amit egy ökölvívónak megtanítanak: „bármi történjen is, soha ne vedd le a szemed az ellenfélről.” Kétféle célunk van tehát. Az egyik, hogy mi üssük ki az ördögöt, és ne ő minket. A másik, hogy folyamatosan haladjunk a cél felé, Isten mennyei elhívásának jutalmára.

A „láb” a Bibliában (az úttal együtt) az életvitel képe. Ha van egy célunk, mindig választunk „utat” hozzá, módszert, ami szerintünk a célhoz visz. Ha tudjuk, hova akarunk eljutni, a helyes módszereket is meg fogjuk találni hozzá, hogy célba érjünk. Az út keskeny, ami az életre visz, ez azt jelenti, nem az egyszerű, népszerű, kényelmes döntések visznek előre a cél felé, melyeket a testünk választana. A szellemünkből táplálkozó lelki erővel felül kell írnunk a hús akaratát, ha Jézust követni akarjuk. Márpedig Ő az Út. Az Úr pedig ezt mondta (amikor Péter a népszerűséget fontosabbnak tartotta Isten céljainál, Mt16,24-25): „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem! Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja azt.”

Pál pedig így nyilatkozott Félix helytartó előtt az útról, amin jár (ApCsel 24,14-16):

Erről pedig vallást teszek néked, hogy én a szerint az út szerint, melyet felekezetnek mondanak, úgy szolgálok az én atyáim Istenének, mint a ki hiszek mindazokban, a mik a törvényben és a prófétákban meg vannak írva. Reménységem lévén az Istenben, hogy a mit ezek maguk is várnak, lesz feltámadásuk a halottaknak, mind igazaknak, mind hamisaknak. Ebben gyakorlom pedig magamat, hogy botránkozás nélkül való lelkiismeretem legyen az Isten és emberek előtt mindenkor.”

Isten azt akarja, hogy a hit útján bátran és tudatosan járjunk, és ne bizonytalanodjunk el. Ezt jelenti az, hogy „minden utadban legyél bizonyos.” Az igaz a hite által él, és ami hitből nincs, bűn az. Bár még a legkülönbek is elfáradnak és megtántorodnak, a hitet, az Istenbe vetett bizalmat meg lehet újítani, és ez a legfontosabb (Ésa40). Ha hitünk van, mindenünk van, ha a hitünket elveszítettük vagy elbizonytalanodtunk, a legfontosabb, hogy ebben helyreálljunk, és ne térjünk le „se jobbra se balra”. Ez az intelem summája, ezért kell vigyázni a szívünkre, a szánkra, a szemünkre, a lábunkra és az útra.