Görbicz Tamás – Utószó a csábítás allegóriáihoz

Szeretném újra kihangsúlyozni, hogy az „idegen” nem egy másik „ismeretlen” emberre vonatkozik, hiszen Isten az egész emberi nemet „egy vérből” teremtette a saját képmására, ezért az emberek társaink. Az Evangélium az emberek megmentéséről szól, nem a megbélyegzésükről és kirekesztésükről. A hamis kultuszok a teremtő Isten ellen építenek fel “magaslatokat” az elmében és “keménységeket” a szívben. Az ezeket kiötlő és működtető szellemi erők, melyek a világot sötétségbe borítják és ott is akarják tartani, a „magasságban vannak” az efézusi levél szerint (6,12). Ezért nem „testtel és vérrel” (emberekkel) folytatunk küzdelmet. Az igazi szellemi harc – minden ellenkező híreszteléssel szemben – nem az angyalok és démonok világában zajlik, hanem bennünk: az elménkben és a szívünkben. Az Ige és a Szent Szellem itt tartja ostrom alatt a hamis tudásból, érzésekből és döntésekből álló erődöt, amely Jerikóként akar ellenállni a „honfoglalásnak”, hogy birtokba vehesd mindazt, ami ígéret szerint már a tiéd. Igen, a „magasságban” is van hadakozás, de az nem a mi felelősségünk. A démonokkal vívott állandó szellemi harcról szóló kifacsart tanítások többsége démonoktól származik, és csak arra jó, hogy ne a lényeggel foglalkozz, amiről az Evangélium tényleg szól.

Tudni kell, hogy az Isten kinyilatkoztatásával ellentétes kultuszok az Embergyilkostól származnak. Sátán engesztelhetetlen ellensége az embernek, szó szerint vadászik rá. „Ordító oroszlánként” jár körbe és azt keresi, kire csaphatna le. Ő „kezdettől fogva” embergyilkos volt, ellenezte azt, hogy az örökkévaló, teremtő Isten az embert tegye meg örökösének, mert ő szeretett volna az lenni. Így minden tehetségét és hatalmát arra tette fel, hogy bebizonyítsa, az ember méltatlan arra, hogy Isten örököse legyen.

A hamis kultuszokat az embergyilkos azért találja ki, hogy megszállja a szívünket és az elménket, hogy ne lássuk meg Jézus Krisztus evangéliumának dicsőségét: „Ha pedig nem elég világos a mi evangéliumunk, csak azok számára nem világos, akik elvesznek. Ezeknek a gondolkozását e világ istene megvakította, mert hitetlenek, és így nem látják meg az Isten képmásának, Krisztusnak dicsőségéről szóló evangélium világosságát.” (2Kor4,3-4)

Ma, itt, ahol élünk, a kultúránkat a materialista, hústest-központú gondolkodás, a szexualitás, a pénz és a jólét utáni hajsza határozza meg egyfelől. Másfelől a bálványimádás és a babonás mágia elegyéből gyúrt hamis kultuszok (melyek egy része még „kereszténynek” is nevezi magát). Ezek bombázzák az agyunkat, a szemünket és a szívünket a tévétől, az interneten, az embertársainkon, az iskolán és munkahelyen át, a kikapcsolódásig. Isten még sem azt akarja, hogy vonuljunk ki a világból, hanem, hogy úgy éljünk benne, mint akik nem belőle valók.

Ez nem külső, hanem belső elkülönülést jelent.

Az ószövetség külső, fizikai elkülönülést is megkívánt. Az idegen kultuszhelyeket le kellett rombolni, és a szent nép tagjainak nem csak erkölcsi parancsokat kellett követnie (ne ölj, ne lopj stb.), hanem el kellett különülnie a ruházatában, étkezési szokásaiban, ünnepeiben és más a „világ elemei” szerinti dolgokban is. Ennek oka, hogy a Szent Szellem teljessége nem volt hozzáférhető a hívők számára, ezért a fizikai elkülönülés csökkentette a csábítás hatását, és a hiányzó belső erőt a rítusok és a szabályok állandó ismétlődése pótolta kívülről. Az újszövetségben Jézus első tette a trónra lépését követően az volt, hogy a „megígért Szent Szellemet” kitöltötte a követőire, hogy megteljenek Vele. Új, Krisztusban „körülmetélt” szívet kaptunk. Az újszövetségben ezért nincs szigorú fizikai elkülönülés. (Péter ezt Kornéliusz házában értette meg, nem egykönnyen. A zsidóságból megtért hívőknek pedig igen komoly kihívást jelentett az, hogy ne különüljenek el fizikailag is hívő társaiktól. Ez végig vonul az Apcsel-en és a leveleken.) Az újszövetségi hívőknek az elkülönülést a szívben és az elmében kell elvégezniük Isten igaz beszédeinek és az Igazság Szellemének a segítségével. Az olyan kísérletek, amelyek az újszövetségben is a fizikai elkülönülést sürgetik, éppen az ellenkezőjét érik el, és éppen arról tesznek tanúságot, hogy e szabályok kiötlői kiskorúak, és testiesen gondolkodnak. (Kolosse 2,20-23):

Ha tehát Krisztussal meghaltatok a világ elemei számára, miért terhelitek magatokat olyan kötöttségekkel, amelyek csak az e világ szerint élőkre kötelezők: „Ne nyúlj hozzá, ne ízleld meg, ne is érintsd!” Azokról van itt szó, amik arra valók, hogy elfogyasztva megsemmisüljenek. Ezek csupán emberi parancsok és rendelések. Ezeknek a megtartása a bölcsesség látszatát kelti ugyan a magunk csinálta kegyeskedés, az alázatoskodás és a test sanyargatása által, valójában azonban semmi értéke és haszna nincs, mert öntelt felfuvalkodottsághoz vezet.”

A szent néphez tartozás ékessége az istenfélelem, a gonosz dolgok kerülése és nem a „bűnösök” megvető lenézése, vagy a hamis gőgből fakadó elittudat. Pont az ilyesfajta „dicsekvést” zárja ki a kegyelem evangéliuma. Tudnunk kell, hogy önmagunkban sem különbek, sem jobbak nem vagyunk senki másnál, csakis Krisztus kegyelme emelt ki bennünket e „jelenvaló gonosz világból”. Ezért is nem magunkat, hanem Krisztust hirdetjük az embereknek. Azt mondjuk el nekik, hogy Aki hatalmas volt rá, hogy minket megmentsen, Ő mentheti meg őket is, ha segítségül hívják. „Mert aki segítségük hívja az Úr nevét, az üdvözül.” (Róma 10,13)

Ezzel együtt igaz, hogy a hamis kultuszok és idegen kultúrák rendelkeznek erős csáberővel, mert éppen az a céljuk, hogy őket kövesd és ne Istent. Le akarják foglalni a hitedet a maguk számára, hamis reményt adnak, boldogsággal, jóléttel, testi-lelki harmóniával vagy gyógyulással, egészséggel hitegetnek. Ezért minél kevésbé érett hívő valaki, annál jobb, ha távol tartja magát ezektől, amíg a hitben kellően meg nem erősödik. De tudnunk kell, hogy Jézus bizony a bűnösök közé jött el, paráznákkal és vámszedőkkel ebédelt, prostituáltak, leprások és vérfolyásos emberek érintették, és ő nem félt tőlük, hanem közéjük ment, hogy megmentse őket. Ehhez kell a tanítványainak is felnőniük.