Ihletettség az igehirdetésben

Már az ószövetségben is a próféta fő feladat az volt, hogy továbbadja Isten beszédeit. A patriarchák nem hagytak ránk hosszú prédikációkat, inkább az életükkel „beszélnek” (Héb 11,4). Mózes fő feladata a törvény és az istentisztelet átadása volt, amit ő hűségesen meg is tett (Héb 3,5). Szavai hitelessége mellett az Örökkévaló maga tett bizonyságot természetfeletti jelekkel. Mózes után – egészen Keresztelő Jánosig – a próféták feladata az volt, hogy ébren tartsák a megismert igazságokat, visszatérésre (megtérésre) hívják Izrael fiait a szövetséghez és nem utolsó sorban hirdették az Új Mózes, a Messiás eljövetelét:

Prófétát támaszt atyádfiai közül Istened, az ÚR, olyant, mint én, őreá hallgassatok! Egészen úgy, ahogyan kérted Istenedtől, az ÚRtól a Hóreben, az összegyülekezés napján, amikor ezt mondtad: Nem tudom tovább hallgatni Istenemnek, az ÚRnak a szavát, és nem tudom tovább nézni ezt a nagy tüzet, mert meghalok. Akkor az ÚR így szólt hozzám: Jól mondották. Prófétát támasztok nekik atyjukfiai közül, olyant, mint te. Az én igéimet adom a szájába, ő pedig elmond nekik mindent, amit én parancsolok.  És ha valaki nem hallgat igéimre, amelyeket az én nevemben mond, azt én felelősségre vonom.” (5M18,15-19)

Ez az új Próféta a názáreti Jézus, aki nem eltörölte a korábban elhangzott Igéket (Mt 5,17-18), hanem betöltötte. Beteljesítette azokat az ígéreteket, amelyek addig „képekben és árnyékokban” jelezték a majd bekövetkező valóságot. Benne teljesültek az ígéretek Izraelnek és az egész világnak.

Ennek a szakasznak fontos üzenete, hogy Isten nem mágiákon vagy ómeneken keresztül akar üzenni, ahogyan a bálványimádók hiszik, hanem az igehirdetésben, tanításban, tanúságtételben szól hozzánk. Hiszen ennek az igeszakasznak az előzménye éppen ez: a kanaániták azt hitték, hogy okkult praktikákon keresztül szól hozzájuk az „isten”. Ugyanezt erősíti meg Ésaiás:

„Ha majd azt mondják nektek, hogy forduljatok a halottidézőkhöz és jövendőmondókhoz, akik suttognak és mormolnak, ezt feleljétek: Nem Istenéhez kell fordulnia a népnek? A holtakhoz kell fordulni az élő helyett? A törvényre és intelemre figyeljetek! Hiszen ők olyan dolgokról beszélnek, amelyeknek nincs jövője”. (8,20-21)

Pál is figyelmezteti a görög-római bálványimádó kultúrákból érkező hívőket, hogy ne legyenek tudatlanok a szellemi dolgokat (pneumatikosz) illetően és ne higgyék, hogy Isten olyan okkult praktikákon és mágikus szemfényvesztéseken keresztül működik, melyeket bálványaik imádásakor tapasztaltak (1Kor12,1-2).

Isten szól, a szavával alkot és teremt, nem mágus vagy varázsló. A bálványimádó vallásokban működő mágia pedig egészen más természetű, mint Isten szava, melyet tanítványai és prófétái, az őt ismerő, hívő emberek által szól.

Ami pedig Jézus első megjelenésével nem teljesedett be, az a visszatérésével meg fog valósulni: Izrael elnyeri méltó helyét a világban, az Antikrisztus világára és vele az emberiségre pedig ítélet következik. (Az egyház pedig az Úrral egyesülve, megdicsőült testben várja az új ég és az új föld megjelenését, benne a Szentek Szentjével, az Új Jeruzsálemmel.) Addig Isten Országának az evangéliumát hirdeti a Fiú a tanítványaiban, hiszen csak annak lesz foganatja, amit Őmaga szól általunk:

„A hit (abból származik), amit (a lelkiismeretünkkel) meghallunk, amit meghallunk (az pedig nem más, mint) Isten (hozzánk intézett) szava.” (Rm 10,17 – szabad fordításban.)

Isten tehát beszél hozzánk, nem egyszerűen iratokat adott át:

„Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk…” (Héb 1,1)

A Magvető ma is hinti a magot.

Az ihletett igehirdetés tehát a legfőbb eszköze a hitre jutásnak, ezért elengedhetetlenül fontos a hívő gyülekezetekben. Mindent, amit teszünk, hitből kell tennünk a legkisebbtől a legnagyobbig. Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni, sőt, ami hitből nincs, az egyenesen (és szükségszerűen) bűn. Hívő közösségek tehát eleve csak ott jöhetnek létre, ahol van ihletett igehirdetés, ahol az Isten Fia szól az emberekhez. Az igehirdetés éppen ezért nem valami irodalmi műfaj, nem retorika és nem is kenetteljes, szépelgő vagy választékos beszéd (homiletika), nem is a filozófusok körmönfont nyelvezete, vagy a kereskedők rábeszélő képessége. Pál az első korinthoszi levélben éppen erről szól és kijelenti:

„Én is, amikor megérkeztem hozzátok, testvéreim, nem úgy érkeztem, mint aki ékesszólás vagy bölcsesség fölényével hirdeti nektek az Isten bizonyságtételét. Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről. És én erőtlenség, félelem és nagy rettegés között jelentem meg nálatok. Beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott hozzátok, hanem a Szellem bizonyító erejével; hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék.” (1Kor 2,1-5)

Az ihletett igehirdetés tehát az alfája és az ómegája a keresztény hitnek. Az a feladatunk, hogy a halott betűt feltámasszuk, és hangot adjunk a „néma igazságnak”. Ha már a nyelvünket sikerült átadni a Szellemnek (a szólás ajándékainak), akkor jó, ha továbblépünk az igehirdetés mezejére, melyben megint csak fokozatok vannak.