Jézus terápiája 2. rész

Péter és Jézus – a szégyent eltörlő kegyelem

Az Újszövetségből a szégyen-kegyelem témájában legtipikusabb a Péter apostol alakjához köthető túlságosan is ismert, sokat idézett, és szinte az unalomig elemzett nagypénteki történet. Mindössze néhány új szempontot szeretnék felvetni, és elsősorban azt megmutatni, hogy egy nagy fiaskó, egy drámai erkölcsi bukás után hogyan konfrontál a Mester, és hogyan állítja helyre azt, akit Ő elhívott.

A  mindennapi konfrontáció és Jézus gyakorlata

A mindennapok szóhasználatában akonfrontáció szembesítést,  ütköztetést jelent, és gyakran súrlódást, vitát, veszekedést eredményez. A   mindennapok gyakorlatában gyakran egyenlőségjelet teszünk a személy, és félresikerült  cselekedete közé. Az ilyen konfrontáció  mindig fájdalmat okoz, és bénító hatású. Az ilyen konfrontáció   eredménye az önvád, a  lelkiismeret-furdalás, nem egy esetben depresszió.

A jézusi konfrontáció viszont  nem a cselekedetével szembesíti az embert, hanem valódi lényére, az elhívására, az istenfiúi identitására mutat rá. Ez mindig felemel, megerősít, helyreállít, és  pozitív fordulatot , jó irányú változást idéz elő az illető életében.  Így állítja helyre Zákeust, akit nevén szólít (igazságos, tiszta) , és megtiszteli, hogy az asztalához ül. Így hoz felszabadító fordulatot a feslett életű, kiközösített samáriai asszony életében, amikor nemcsak szóba áll vele,  hanem Ő kér tőle vizet.

A legcsodálatosabb helyreállítási terápia története Péter személyéhez kapcsolódik, érdemes alaposan körüljárnunk, hogy meglássuk, hogyan dolgozik a Mester.

Péter és Jézus

János volt Jézus szeretett tanítványa; de Péter szerette Őt a legjobban. Szerette, a rá jellemző vehemens, áldozatos, védelmező,  erős fileo-szeretettel. Nem kell lekicsinyelni ezt az emberi érzelmet; Jézus azért hívta el Pétert, mert látta  a hűséges, önfeláldozó, ragaszkodó, drága szívét, és szüksége volt erre a szeretetre.

Ez a Péter indult el Hozzá a hullámokon. Ez a Péter akart teljesen önzetlenül sátrat építeni a megdicsőülés hegyén, csak a szent hármasnak, magára nem gondolva. Ez a Péter pirongatta a Mestert mint idősebb testvér, féltő szeretetből, amikor a haláláról beszélt. Ugyanez a fileo-szeretet vezette, amikor a lábmosásnál tiltakozott, majd amikor a fejét és a testét is  Jézus mosdató kezébe akarta adni. Ez a Péter szeretetből kelt Jézus védelmére a Gecsemáné kertben azon a bizonyos éjszakán. Jézus mindezt tudta, látta előre. Azt is tudta, ami utána következett.

Pétert a halászháló mellől hívta el Jézus, és  mint tanítványnak, új nevet adott neki (Kéfás-Petrosz). Kijelölte a célt is, amire az elhívása szólt: „Kövessetek engem, és én azt mívelem, hogy embereket halásszatok.” (Máté4:18-19, Márk1:16-18, János 1:35-43). Péterék – halászok lévén – pontosan értették, hogy a Mester egy, a jelenleginél sokkal magasabb rendű tevékenységre hívta el őket. 

Fontos lenne odafigyelni az összetett mondat első felére, amely a Károli-fordításban jelenik meg plasztikusabban: én azt mívelem, hogy…Jézus hangsúlyozza ( Máté 4:18.22, Márk 1:16-18), hogy Péter nem a maga erejével, nem azért, mert olyan rátermett, hanem az Ő ereje által lesz emberhalász.  Az Ő ereje által lesz képes betölteni a küldetését.  És Jézusnak fontos, hogy ezt Péter megértse.

A csodálatos halfogás története  (Lukács 5:1-11) az első szemléletes lecke Péter számára, és ha úgy tetszik, az első látványos  kudarcélmény is.

A csodálatos-szomorú halfogás

Péter  a Genezáreti-tó partján,  Kapernaumban született, itt éltek az ősei is. A foglalkozást és a halászhálót is  megörökölte tőlük, ismerte a mesterségét, meg a tavat is, mint a tenyerét.  Internet és  időjárás-előrejelzés hiányában  a halászok a tó színéből, az évszakokra jellemző hőmérséklet-ingadozásból, a szélirány változásaiból  tudták, mikor, hol és hogyan lehet halat fogni. Nappal nem, hiszen a nagy melegben a halak a vizek mélyére húzódnak, halászni éjszaka kell  –  tanítja a Mestert a tanítvány-Péter, mintegy igazolni akarva a sikertelen halászatot. „Egész éjszaka fáradtunk, mindazonáltal a te parancsolatodra levetem a hálót sóhajt Péter szakmaisága magasából, némi mesterségbeli daccal. Ennek a „jó, ha te akarod” értelmű mondatnak van egy  metanyelvi üzenete: én ezt jobban tudom. Engedelmeskedem, de nem értek veled egyet.  Te tanítani tudsz, én viszont halászni tudok. Ha éjszaka nem fogtunk semmit, most még annyit se fogunk.

Amikor csodálatos módon két hajónyi halat fognak, Péter nem örül.

Miért nem?  Mert úgy érzi, hogy  mint tapasztalt halász, szakmailag teljes csődöt mondott. Szakmai kudarc ez a halfogás a javából. Péter most lesz előtt világos, hogy Jézus ura a tónak is, meg a halaknak is. Ezért borul megsemmisülten Jézus lábához: „Eredj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok, Uram!” Mit akar ezzel mondani? Uram, miféle elhívásról beszélsz, miféle emberhalászatról? Hiszen én még a saját mesterségemhez sem értek, még egyszerű halászként is senki vagyok

Jézus mondhatná erre, hogy igazad van, Péter. De nem ezt mondja. Hanem úgy emeli fel a megszégyenült, megrendült tanítványt, hogy megerősíti  a korábban elhangzott, életre szóló, a halászatnál sokkal magasabb rendű  elhívásában: Mostantól fogva embereket halászol majd…(Lukács 5:10)

Ismétlem: a csodálatos halfogásban nem a csoda a lényeg, hanem az, hogy egy szakmai kudarcon keresztül mutatja meg Jézus Péternek, hogy nem a maga erejéből lesz majd emberhalász, mert az ő ereje még természetes szinten sem elég a halfogáshoz. A terápia pedig az, hogy nem ezt közli vele, hanem megerősíti az eredeti elhívásában: akkor is érvényes az elhívásod, ha most teljesen alkalmatlannak érzed magad…

Közjáték

Aztán eltelt néhány év. Ez a drága, vehemens, áldozatkész, szélsőséges Péter bekerült a kiválasztott  legszűkebb tanítványi körbe, a Péter-Jakab-János hármasába. Ott volt közvetlenül Jézus mellett minden kiemelkedően fontos eseménynél. Ott volt Jairus leányának feltámasztásánál.  Ott volt Jézussal  a megdicsőülés hegyén. És azon a küzdelmes éjszakán Jézus csak őt és  Zebedeus két fiát – Jakabot és Jánost – vette maga mellé a Gecsemáné-kertben.

Ez a néhány év Péter életében a lelki növekedést szolgálta. Megerősítette az elhívásának a tudatában. A tanítványi körben is kiemelt pozíciója volt, egyre biztosabb talajt érzett a lába alatt. Ez a magabiztosság mondatta vele azt, hogy kész Jézussal börtönbe és halálra is menni. Ez a magabiztosság késztette őt Jézus fizikai védelmére, és vágatta le a főpap szolgájának a fülét.

Újraolvasva a Péterrel kapcsolatos eseményeket, szinte kiugrott a szövegből, hogy a tanítványok közül neki volt problémája volt a megbocsátással. „Hányszor kell megbocsátanom az ellenem vétkezőnek? – kérdezi a Mestert. (Máté 18:21-22) Úgy gondolom, hogy a főpap udvarában  átélt  erkölcsi   összeomlás egyik tanulsága az, hogy meg kellett látnia a saját gyarlóságát és azt, hogy neki magának is szüksége van  irgalomra és megbocsátásra.

A főpap udvarában

Mielőtt túlságosan szigorúan ítélnék meg Péter viselkedését, érdemes néhány körülményt figyelembe vennünk.  Az elfogatás után a tanítványok elmenekültek, volt, aki kibújt az ingéből, meztelenül szaladt el. Péter Jánossal egészen a főpap udvaráig kísérte Jézust. Mi vitte őt Jézus után? A szeretete és a szíve. János, akinek voltak egyházi kapcsolatai, beljebb ment, Péter a szolgák és cselédek között idegenként egyedül maradt az udvarban. Nemcsak a szolgálóleányok és az ott ácsorgók  vegzálták Pétert, hanem ott volt annak a Málkusnak a rokona is, akinek levágta a fülét (János 18:25). A főpap udvarában a tűz mellett értette meg, hogy mire készülnek az egyházi vezetők, és megrémült.

Péternek azon a bizonyos pénteken az  lehetett a legmegrázóbb, hogy szembesülnie kellett   a saját gyengeségével és gyávaságával. A főpap udvaráig másmilyennek hitte magát. Azt hitte, hogy ő áll védelmezőn Jézus mellett. Elfelejtette az elhívás mondatának első felét: „Én azt mívelem”…Ez már nem a halfogás szakmai kudarca volt, annál sokkal több;  nyilvános erkölcsi bukás.

Nagyon lényeges kiemelnünk azt, hogy amikor a kakas harmadszor megszólalt – ahogyan Jézus előre megmondta – és az Úr visszafordulva ránézett Péterre, az kiment az udvarból és keservesen sírt. A  szégyen, a bűnbánat könnyei voltak ezek. A könnyek ezt jelentették: ez vagyok én, ennyire vagyok képes. Fogadkoztam, hogy börtönre-halálra, és még azt sem merem vállalni, hogy ismerem őt. Semmire nem vagyok jó, teljesen alkalmatlan vagyok nemcsak a szolgálatra, mindenre. Az ember nem tagadja le, hogy ismeri a barátját. Mindennek vége…  De Jézus, aki a szív állapotát vizsgálja,  tudta, hogy nem Péter szíve változott meg. Nem a szíve tagadta meg a Mestert, csak a nyelve. A körülmények csak tükröt tartottak, hogy lássa: ő egyedül, önmagától erre képes.

A terápia kezdete

Péter szíve nem változott meg, csak megsebezte, ami történt. A Jézust szerető szíve vitte a sírhoz a feltámadás reggelén, és igaz, hogy János hamarabb ért oda, mégis Péter lépett be először az üres sírba. 

Jézus tudta, hogy mi történt Péterrel. Fontosnak tartotta, hogy  húsvét reggeli üzenetében külön kiemelje: Mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába.(Márk 16: 7)

És Péternek…

Ez a jézusi terápia kezdete. Jézus építi a hidat, amin Péter el tud indulni Hozzá. Jézus tudja, hogy mi van Péter szívében, és azt üzeni ezzel, hogy Péter – mindannak ellenére, ami történt, vagy talán éppen azért –   kiemelten fontos neki.

Bár az Írás azt mondja, hogy Jézus még negyven napig a tanítványaival volt, de ez már nem volt a korábbihoz hasonló életközösség. Csak kivételes alkalmakkal jelent meg, és minden megjelenésének konkrét célja és szerepe volt. Míg korábban Péter mindig aktívan ott volt Jézus  mellett,  ezeken a találkozásokon szinte láthatatlanul beleolvadt  a tanítványok közösségébe.  A szégyen nem engedte megszólalni.

Mert ezalatt Péter szívében is lezajlott egy sajátos konfrontáció. A szokásos, hétköznapi, emberi konfrontáció, amikor az ember szembesíti magát a hibáival, tévedéseivel, vétkeivel. Aztán levonja a következtetést. Péter azt a következtetést vonta le, hogy ő méltatlan és alkalmatlan tanítvány. Nagypéntek éjjelén közte és a Mester között örökre megtört a korábbi szeretet-kapcsolat. Ő nem meri megszólítani Jézust, úgy tűnik, a Feltámadtnak sincs hozzá személyes szava. Miért is lenne? Nem érdemli meg, az apostoli elhívásnak vége.  Ezért indítványozta a többieknek a Genezáret tavánál: folytassák a régi mesterséget.

Az  „elmegyek halászni” mondatban benne van a kudarc, a kiábrándultság és a kilátástalanság  érzése. Szívszorítóan szép a történet folytatása, mert ha Péter le is mondott magáról, Jézus nem mondott le róla. „Mert megbánhatatlanok az Istennek ajándékai és az Ő elhívása.”(Róma 11:29)

Jézus terápiája

Ismét éjszaka van, hullámokat vet a hárfa alakú Genezáreti-tó, Péterék húzzák a hálót, küszködnek eredménytelenül. Reggel Jézus megjelenik a parton, kérdéséből süt a szeretet: Fiaim! Van-e valami ennivalótok?

A csodálatos halfogásból János azonnal ráismer Jézusra. De nem Jánosnak, hanem Péternek szól az üzenet;  az első halfogás, és az azt követő  apostoli hivatás ígérete. Péter megérti, és most már nincs, ami visszatartsa, beugrik a vízbe, viszi a szíve Jézushoz. A feltámadt Úr, aki húsvét után csak kivételes alkalmakkor jelent meg a tanítványainak,  itt, az eredeti elhívás helyszínén erősíti meg  Péter elhívását.

Olyan csodálatos látni azt a szeretetteljes tapintatot, ahogyan Jézus a sebzett lelkekhez nyúl.

Megvárja, míg fáradt, éhes tanítványai megebédelnek, és csak étkezés után kezdi el a konfrontációs beszélgetést  Péterrel. Nem kérdez semmi olyat, amit hasonló helyzetben mi kérdeznénk. Egy szó el nem hangzik arról, mit mondott Péter a főpap udvarában, és mi mindent mondott korábban.  Jézus nem szembesít a múlttal. Tudja, hol, és mikor sérült tanítványa szíve: azon a nagypénteki éjszakán, a háromszori tagadásnál. Ezért teszi fel háromszor a kérdést: szeretsz-e engem? A háromszori kérdésre adott hármas felelet eltörli, felülírja a nagypéntek éjjelén elhangzottakat. (Az apostoli elhívás megerősítése  is háromszor hangzik el. )

Kinek volt szüksége erre a háromszoros vallomásra? Nem Jézusnak. Péternek.

Amikor Jézus megkérdezi: szeretsz-e engem, a kérdésnek van egy határozott metanyelvi üzenete: Péter, én szeretlek téged, fontos vagy nekem, az elhívásod továbbra is érvényes. De benne van az elhívás mondatának első fele is: én fogom azt mívelni, hogy…. Mert nem a te bárányaidat legelteted, hanem az enyéimet. Nem oda mégy, ahová akarsz, hanem ahová én foglak küldeni.

Pünkösd előtt már ezzel a Jézus terápiájával helyreállított Péterrel találkozunk, aki a 120 tanítvány előtt feláll, kezdeményezi, hogy Júdás helyett válasszanak másik apostolt, és ettől kezdve bátran és győztesen haláláig betölti azt a küldetést, amire a Názáreti elhívta a Genezáret tavánál.

Lezárás

„Az Úr Isten bölcs nyelvet adott nekem, hogy tudjam erősíteni a megfáradtat beszéddel.”(Ésaiás 50:4)

Minden kapcsolatban  – legyen az családi, baráti, testvéri, vagy akár munkahelyi kapcsolat –  tudatosan érvényesítenünk kell a jézusi nézőpontot és a jézusi terápiát. Meg kell tanulnunk Jézustól, hogyan lássuk az Ő szemén át, a szeretet, a hit, az elfogadás optikájával a másik embert. Nem könnyű dolog ez, különösen akkor, ha épp mélyponton van, ha nem értünk egyet azzal, amit mond vagy tesz, ha mélyen megsebzett. Nem a hibáival, a ballépéseivel, tévedéseivel kell szembesítenünk, mert ezt megteszik helyettünk mások. Hanem a jézusi konfrontációval lehet „kiszeretni” ezekből, és  rámutatni az igazi értékeire, az igazi identitására. Éppen a mélyponton lévőknek van erre a jézusi konfrontációra igazán szükségük.

Jézus a szeretet tanítványságára hívott el bennünket.        

D. Krajcsir Piroska