Jézus terápiája 3. rész

Érintés:  a személyre szabott szeretet

Nemrég olvastam újra a leprás beteg meggyógyításának mindenki által jól ismert  történetét. Jézus  – látva a teljességgel leprás beteget – könyörületességre indult, kinyújtotta a kezét, megérintette (illette) a szerencsétlen embert: „Akarom, tisztulj meg!” (Máté 8:1-4, Márk 1:40-45, Lukács 5:12-16)

A történetet többnyire messiási szempontból szoktuk értelmezni: az érintéstől nem Jézus lett leprás, hanem a beteg tisztult meg. Az Ószövetségben egyedül az égőáldozati oltárnak volt ilyen bűnösöket megtisztító ereje;  az oltár eközben nem lett tisztátalanná (2Móz29,37).Jézus ezzel a csodával jelentette be hivatalosan is messiási igényét, amikor a gyógyult embert arra kérte, mutassa meg magát Jeruzsálemben a papoknak.

Talán a hosszú hetek óta tartó rendkívüli helyzet miatt ragyogott fel bennem a történet megközelítésének egy másik aspektusa: a gyógyulás jelentősége a leprás ember szemszögéből. 

A koronavírus fenyegetése miatti karantén, a kijárási korlátozások és a megelőzési technikák primér következménye, hogy az emberek fizikailag is eltávolodnak egymástól. A kézfogás, ölelés, baráti csók mellőzése, a méteresnél nagyobb távolságok ember és ember között, gumikesztyű, maszk, műanyag kordon lehetetlenné teszik a közelebbi érintkezést, és magát az érintést is. Az arcokról – ha volt egyáltalán  – lehervadt a mosoly; a félelem és gyanakvás légköre lengi be azokat  a közterületeket, ahol emberek még találkozhatnak egymással.

Pedig az érintésnek – ölelésnek, csóknak  is – hihetetlenül nagy szerepe van az egészséges emberi kapcsolatokban. Kisgyermekkorban ez az egészséges lelki fejlődés feltétele és záloga. Később minden olyan krízishelyzetben, amelyben nagy trauma éri az embert – csalódás, betegség, veszteség, haláleset – felértékelődik a testi kontaktus, az  érintés, az ölelés szerepe. A fájdalmas pillanatokban a  vigasztaló szó lehet egyszerre sok is, meg kevés is; az együttérzést, a szeretetet legtöbbször egy öleléssel, egy érintéssel tudjuk kifejezni leghatékonyabban. Megkockáztatnám, hogy az érintés  ilyen pillanatokban a szeretet egyedülálló, semmi mással nem pótolható kifejezési formája.

Térjünk vissza a mi leprás betegünkhöz. A lepra a 20. századig gyógyíthatatlan betegségnek számított. Két fajtája ismert: a gyorsabb lefolyású (leprómás),  látható göbös sejtszaporulatot okozó, valamint a bőrre és idegekre ható (tuberculoid), hosszabb lefolyású, sorvadásos betegség. Ez utóbbi a gyakoribb, és elképzelhető, hogy ebben szenvedett az evangéliumok leprás betege is.

A lepra stigmatikus betegség volt. A fertőzötteket  – mint veszélyforrást – elkülönítették a közösségtől,  a társadalom perifériájára kerültek; lepratelepeken éltek, csengőt kellett rázniuk, vagy kiabálniuk kellett, ha emberlakta területen haladtak át. Egy vasból esztergált burok  nem szigetelhette volna el jobban  őket a kapcsolatoktól, az érintésektől, a szeretettől, az emberek világától, mint ez az általános undort kiváltó betegség.  A fizikai elszigeteltséget a leprás betegek hatványozottan érezték, hiszen reményük sem volt arra, hogy valaha is normális mederbe kerülhet az életük, visszatalálhatnak a közösségbe, ahonnan kitépte őket a fertőzés. Hány éve nem érintette meg senki ezt a szegény leprást? Ki tudja? Ha valamire vágyakozhatott a gyógyuláson kívül, akkor bizonyára egy ölelés volt az. Egy emberi kéz szeretetteljes érintése. „Az emberek olyan magától értetődően simogatnak meg egy kisgyereket, vagy egy  kutyát, én pedig hiába sóvárgok, hogy bárcsak megérintene valaki…” – írta egy magányos asszony.

Amikor ez a beteg leborult Jézus előtt, és azt mondta: „ha akarod, meggyógyíthatsz”,  kifejezte Jézusba mint   Messiásba vetett hitét, hiszen a mondat metanyelvi üzenete ez: képes vagy rá, meg tudod tenni a csodát, csak akarnod kell…

Érdemes figyelmesen olvasnunk ezt a részt, hogy meglássuk, milyen terápiát alkalmaz Jézus ebben az esetben. Amikor a tíz bélpoklossal találkozik Samáriában, csak annyit mond nekik: „menjetek el, mutassátok meg magatokat a papnak!” (Lk17:11-19) Itt nemcsak szól. Sőt, először cselekszik, és utána szól. Meggyógyult volna csupán Jézus szavára a leprás? Egészen bizonyosan.         De Jézus, akinek  megesett a szíve ennek az embernek a fájdalma és megalázottsága láttán, tudta, hogy nem elég a szó. Ezért először megérinti ezt a rothadástól elundokított, fertőző testet,  mert  a  teljes helyreálláshoz éppen erre van a leprásnak szüksége.

Jézus érintésében ott a szánalom,  a sajnálat a beteg ember iránt. A részvét, amit a leprás évek óta nem kaphatott  meg, mert amit kiváltott a környezetéből, csak az iszonyat volt és a félelem. A Mester  gesztusában benne van a szeretet. Benne van, hogy embernek tekinti  az előtte fekvő nyomorultat, és visszahelyezi őt  az emberi lét méltóságába. Lehet, hogy messzire merészkedem, de úgy képzelem, hogy Jézus nemcsak megérintette, de megfogta a kezét, és felemelte ezt az embert. És a testi gyógyulásán kívül, amely Jézus szavára azonnal és látható módon bekövetkezett, az önbecsülését is helyreállította. Mert a betegek – különösen a hosszas betegségben szenvedők – nemcsak  fizikailag küszködnek a betegség démonaival; önértékelésük, önbecsülésük kapja a legnagyobb sebet. Jézus pontosan tudta ezt. Példát adott arra, hogy mindenkihez egyénileg kell közelíteni. Az Ő terápiája, szavai, cselekedetei, minden megnyilvánulása ezt a személyre szabott  szeretetet tükrözte.

Ezekben a nem szokványos időkben az érintés – mint a szeretet, együttérzés, részvét, öröm kifejezésének lehetősége – bizonyos mértékig korlátozott. De az érintés a kapcsolatok szeretetnyelvének csak egyik komponense. Gary Chapman  könyveiből tudjuk, hogy az elismerő szavak, a minőségi idő, az ajándékozás, a gesztusok és szívességek  nyelvezetének sokféle  módja áll előttünk, hogy a szeretetet gyakorolhassuk. Napjaink technikai fejlettsége lehetővé teszi, hogy  földrajzi távolságokat áthidalva  éljünk a szeretet gyakorlásának  virtuális lehetőségeivel is.

A korlátozások heteiben különösen fontos minden olyan cselekedet, amely a jézusi szeretetből fakad. Legyünk bátrak, találékonyak, hagyatkozzunk a Lélek vezetésére, legyünk só és világosság, mert ezt várja tőlünk a Mester, és ezt várja tőlünk a teremtett világ, amely „sóvárogva várja az Isten fiainak a megjelenését.”(Rm8:19)

D. Krajcsir Piroska