Krajcsir Piroska – Életünk színe-fonákja

„Mert hitben járunk, nem látásban.”(2.Kor.5:7)

Megkülönböztetett gonddal őrzöm a levéldobozomban a fenti képeslapot. Fő értékét az adja, hogy kedves hithősöm, Corrie ten Boom házából – a Bejéből – származik. Az első oldalon egy kézimunka fonákját látjuk, melynek csak a körvonalai kivehetők; egyébként tele van elvarratlan szálakkal, csomókkal, bogokkal, át-meg átfűzésekkel, kusza összevisszaságban. Még a színek sem adnak útmutatást, hogy mi is akar ez lenni…

A képeslap belső oldalán angol nyelvű vers magyarázza a nehezen értelmezhetőt:  „Ez a kézimunka életem képe.  Ketten dolgozunk rajta: Isten és én. Nem én választom a színeket, nem én szövöm a mintát. Én alulról, a fonákjáról nézem, de Ő felülről, a színéről látja a készülő motívumot …”

Jó dolog újra és újra megbizonyosodni arról – akár egy képeslap üzenetén keresztül – , hogy Isten életünk mintáját a számunkra  láthatatlan  oldalon szövi. Mi itt,  a láthatóban sokszor csak a gubancokat érzékeljük.  Nem csoda, ha nem szeretjük a számtalan csomót, az elvágott és lehulló  fonaldarabkákat, a nekünk logikátlannak tűnő újbóli  befűzéseket. Kesergünk a fekete fonalak miatt, és riadtan nézünk, ha ismét egy sötétebb árnyalat következik. De a legtöbb esetben – bizonyos idő múltán –  életünk szövetén  visszatekintve világosan látjuk a Mindenható bölcs keze nyomát.

Amikor 1991 nyarán két bőrönddel megérkeztünk Magyarországra, nem voltunk menekültek. Bár néhány nehéz évet tudtunk magunk mögött, amelyben benne voltak a sorállások, az áram- és gázszolgáltatás esetlegességei, még a kijárási tilalom is!, ennek ellenére nem szándékoztunk elhagyni Örményországot még hosszabb időre sem, nemhogy örökre. Oda kötött a tíz év kemény munkájával felépített egzisztenciánk: a munkánk, az otthonunk, rokonok és barátaink.

Amikor férjemnek egyéves munkaszerződést ajánlott a budapesti Központ Fizikai Kutatóintézet, elfogadtuk, mivel reméltük, hogy ennyi idő alatt majdcsak normalizálódik az örményországi helyzet. Amikor 1991 június végén leszállt velünk a gép Ferihegyen, visszafelé is megvolt a repülőjegyünk. Úgy terveztük, hogy ősszel visszautazunk, és elhozzuk jereváni otthonunkból a téli holmikat.

Közben összeomlott a Szovjetunió, és a retúrjegyünk annyit sem ért, mint egy felragasztós matrica. Döbbenten álltunk az Aeroflot budapesti irodájában, és  nem nagyon tudtuk: hogyan tovább?

Szomorú vágyakozással gondoltam  elvesztett otthonunkra, amelynek ablakából naponta csodálhattam az Ararát hófödte csúcsát, és a hatalmas hegytömb évszakokkal és napszakokkal folyton változó színeit; a kertünkre, ahol kora ősszel zsendült a szőlő, ért a füge, ahol a rózsák másodszor virágoztak; a garázsban pedig ott vesztegelt az autónk. Sirattam a régi munkahelyemet, a kollégáimat, barátokat és rokonokat, akiknek a  szeretetét fájón nélkülöztem.  Bár úgy tűnt,  hogy nem idegen országba, hanem hazaérkeztem, a rendszerváltás utáni Magyarország  nem a szokott barátságos arcával fogadott.  Nem volt könnyű a megváltozott  – és számomra ismeretlen – feltételek mellett újrakezdeni az életet.

Értettem-e  akkor, hogy Isten az utolsó pillanatban menekített ki bennünket egy kegyetlen hideg tél, és a megélhetési nehézségek csapásai elől?

Nem értettem.

1991 nyarán életem hímzésének fonákját láttam csak.

Később lett világos, hogy Isten honnan hozott ki bennünket, és mi volt vele a célja. Egyrészt megőrzött bennünket az éhezéstől, a fagyoskodástól, a sötétségtől, és az egzisztenciális bizonytalanságtól  – talán még valami rosszabbtól is.

Másrészt,  amikor már megvetettük itthon a lábunkat,   a mi segítségünkkel rendelte ki a szükségeset férjem rokonainak, elsősorban az édesanyjának. Lehet, hogy nehéz elképzelni, de a Szovjetunió összeomlása utáni pénznemváltás és a politikai-gazdasági földcsuszamlás  maga alá temette az addig biztosnak látszó létet: a munkahelyeket,   a fizetéseket, a nyugdíjakat,  még  a bankbetéteket is. A biztosnak hitt  Szberegatyelnaja Kasszában (ez volt a szovjet OTP) úgy tűnt el egy lakás ára rubelünk, mint nyári forróságban a páncélszekrényben őrzött jégkocka.

Nem az én tisztem megválaszolni, hogy az örmény állami vezetés  miért nem tudott, vagy miért nem akart gondoskodni  sem idős, sem fiatalabb polgárairól. Istennek viszont gondja volt a hozzátartozóinkra. Rajtunk keresztül viselt gondot férjem édesanyjára, rokonaira, barátokra, ismerősökre; mindenkire, akinek  az elmúlt két és fél évtizedben segítséget tudtunk adni. Ha nekünk sokszor szűken volt is, sose feledkeztünk meg azokról, akiknek  még ennyi sem jutott.

1991-ben sokszor szorult össze  a szívem a terített asztalnál, ha rájuk gondoltam. Vajon mi lehet most az ő asztalukon? Szilveszter estéjén – az örményeknél ez családi ünnep -, a könnyeimet nyeltem. Visszaemlékeztem a régi ünnepi asztalokra, és fogalmam sem volt, hogy kigyulladnak-e náluk is fények, tudnak-e valamit az ünnepi abroszra tenni?  Sírtam, mert elérhetetlen távolságba kerültek tőlem mindazok, akiket szerettem, és nem tudtam őket még egy vacsorával sem megvendégelni.

Akkor még nem tudtam, hogy jereváni legközelebbi rokonainkat – miután felélték a saját készleteiket  – ottmaradt teli kamránk és okosan megtöltött hűtőszekrényünk táplálta  egy esztendőn  át. Pontosan addig, amíg férjem egy év elteltével először  látogathatott haza, és vitte  a segítséget, amire az ottmaradottaknak nagyon nagy szükségük volt. Mindig csodálattal tölt el Isten tökéletes időzítése

.Amikor visszatekintek életünk szövetére, a bibliai József történetét  látom megelevenedni a mintájában. Mi is átéltük a csodát: Isten képes volt minden negatív történést jóra fordítani, és áldássá tenni a  magunk és mások életében.

„A ti megmaradástokért küldött el engem Isten tielőttetek…Az Isten küldött el engem tielőttetek, hogy míveljem a ti megmaradástokat e földön, és hogy megmenthesselek titeket nagy szabadítással.”(IMóz.45:5,8)

Isten kivételes  kegyelme nyilvánul meg abban, ha láttatni enged életünk mintájának színéből is valamit. De előfordulhat, hogy kínzó miértjeinkre sokáig, vagy egyáltalán nem kapunk feleletet.

Amíg a láthatóban élünk, amíg életünk mintáját csak a balfeléről szemléljük, sokszor nem értjük, miért kell szenvednünk. Amikor váratlanul elveszítjük szeretett hozzátartozónkat,  vagy  alattomos betegség pusztítja szervezetünket, esetleg komoly anyagi veszteség, vagy más baj  ér, gyakran kesergünk az Úr előtt: Istenem, miért?

Aki olvasta A menedék című könyvet, emlékszik, hogy Corrie  ten Boomot 1944-ben családjával együtt letartóztatták. Pedig semmi mást nem tettek, mint a Szentírás szavait követték: nem zárták be ajtajukat a menedéket kérők  – az üldözött zsidók – előtt. A letartóztatást követő tizedik napon Corrie nyolcvannégy éves édesapja szeretteitől távol meghalt a börtön folyosóján Corrie pedig szeretett nővérével, Betsie-vel végigjárta a scheveningeni börtön, a vughti koncentrációs tábor és végül Ravensbrück pokoli stációit. Betsie a ravensbrücki koncentrációs táborban halt meg. Corrie-t viszont 1944 december végén szabadon engedték. (1959-ben tudta meg, hogy szabadulása „adminisztrációs hiba” következménye volt, ugyanis a vele egykorú nőket egy héttel később gázkamrába vitték.) Megkérdezhetjük, hogy a Mindenható miért nem tartotta szükségesnek a közbelépést az öreg ten Boom és Betsie esetében? Ha Corrie-t kiszabadította, a másik két igaz embert miért nem?

Csak annyi rá a válasz: mert ez volt az Ő  akarata.

Corrie képeslapján így folytatódik a vers:”Ha véget ér életutunk,  Isten megfordítja a hímzést, és megmutatja  életünk  mintáját.  Akkor megértjük majd, hogy a sötét színek mennyire fontosak voltak az Ő kezében: a sötét háttérből még szebben ragyog elő az ezüst és az arany, amit Ő a mintába tervezett.”

Alázattal kell tudomásul vennünk, hogy nem minden, életünk eseményeire vonatkozó kérdésre kapjuk meg Istentől a választ. Meg kell tanulnunk  – nemcsak a fejünkkel, a szívünkkel is – hogy gyermeki hittel, feltétel nélkül bízzunk mennyei Atyánkban. Abban a mennyei Atyában, aki számon tartja a fejünk hajszálait is, aki nem engedi, hogy ingadozzék az igaz, és akinek szárnyai alatt van a mi oltalmunk.

„Tudjuk pedig, hogy akik Istent szeretik, minden javukra van.”(Róm.8:28a)

Most, amikor egy újabb esztendő küszöbén állunk, lehet, hogy összeszorul a szíved kedves Testvérem-Olvasóm: mit hoz majd a következő esztendő?

„Miért mondod Jákob, és szólsz ekként Izráel: elrejtetett az én útam az Úrtól és ügyemmel nem gondol Istenem? Hát nem tudod-é, nem hallottad-é, hogy örökkévaló Isten az Úr, aki teremté a föld határait? Nem fárad és nem lankad el, végére mehetetlen bölcsessége.”(És.40:27-28)

Magammal együtt Téged is szeretnélek bátorítani és erősíteni: az  Isten, aki így gondoskodott rólam és rólunk bő két évtizeddel ezelőtt, ismeri a Te gondjaidat, és gondoskodni fog Rólad is. Ismeri a körülményeidet, a jövődet, Ő szövi életed mintáját. Isten számára nem kezdődik új esztendő, Ő a mindenség és a világtörténelem Ura, idő és tér fölött uralkodó  Örök Valóság. Ne vedd le Róla a szemedet!

„Nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok örökkévalók.(2Kor.11:8)

Ha ebben az életben vannak még megválaszolatlan kérdéseink, amikor majd színről színre látunk, feleletet kapunk fájó miértjeinkre is. De bizonyos vagyok benne, hogy ott, a láthatatlanban, felszáradnak szemeinkből a könnyek,  feledjük életünk  szövetének kusza fonákját, s a kérdéseinkre várt válasz már nem lesz fontos. Mert az örök  fényben és örömben életünk mintájának csodálatos motívumában gyönyörködünk Alkotónkkal együtt.

Krajcsir Piroska