Krajcsir Piroska – Megbocsássak az atyámfiának is?

Kedves Testvérem!

Teljesen igazad van, idáig kevés szó esett a keresztény  atyafiak közötti konfliktusokról. Jézus tanítványai körében is gyakoriak voltak; nem véletlenül kérdezi Péter, hogy hányszor kell megbocsátania az atyjafiának (Mát.18:21-22). Nem tudom, hányszor vitázott a tizenkettő a rangról (Mát.18:1-4; Márk 9:33-34; Luk.9:46-47) akkor is, mikor Jézus nem hallotta? Gondold el, mekkora közfelháborodást váltott ki a Zebedeus-fivérek kérése, akik manipulatív módon  a mamájukat tolták  Jézus elé, hogy jó helyet biztosítsanak maguknak az eljövendő Királyságban (Mát.20:20-28)! Pétert még a katartikus megbocsátási jelenet után is az érdekli, hogy  Jánost, a szeretett(ebb) apostolt milyen, az övétől eltérő sors várja (Ján.21:18-23).

Az első gyülekezetekben is volt elég probléma a versengéssel.  Evódiát és Szintikhét név szerint is inti az apostol az egymás iránti egyenlő indulatra (Fil4:2, Timótheust pedig óvja a terméketlen szócsatáktól (2Tim.2:15-16).

            Mi lehet az oka a gyülekezeti tagok – az atyafiak – közti egyenetlenségeknek?  Ugyanaz, amiről Jakab apostol így ír:

„Honnét vannak háborúk és harcok köztetek? Nem onnan-é, a ti gerjedelmeitekből, amelyek a ti tagjaitokban vitézkednek? „(Jak.4:1)

„Atyámfiai, ne legyetek sokan tanítók, tudván azt, hogy súlyosabb ítéletünk lészen. Mert mindnyájan sokféleképpen vétkezünk. Ha valaki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember; képes az egész testét megzabolázni…Ezenképen a nyelv is kicsiny tag, és nagy dolgokkal hányja magát. Ímé csekély tűz mily nagy erdőt felgyújt!”(Jak.3:1-2, 5)

            Az evangéliumi gyülekezetekben, ahol demokratikusabb az építkező elv, a konfliktusok leggyakoribb forrása a szolgálatokat célzó vetélkedés  (én jobban prédikálnék, jobb dicséretvezető lennék, jobban tudnám szervezni  a gyülekezeti életet, stb.); az Ige eltérő értelmezése,  és a kevésbé szemet szúró „nyelvi bűnök” körül alakul ki. Érdemes naponta emlékezetünkbe idézni az apostoli tanítást:

„Mindeneket zúgolódások és versengések nélkül cselekedjetek.”(Fil.2:14)

Azt tanácsolnám, hogy vizsgálja meg mindenki önmagát: valóban isteni elhívás, a Lélek szorongatása hajtja őt az áhított szolgálat felé, vagy pszichés lelkesedés? Ha isteni elhívás részese vagy, Istennek lesz gondja rá, hogy véghezvigye azt, amit eltervezett, ember nem tudja megakadályozni.

A mások háta mögötti információterjesztést  – a pletykálkodást  – közösségi szempontból nagyon veszélyesnek tartom.  Hogyan tudod elkerülni? Zabolázd meg a nyelvedet! Két, nálunk elhangzott régebbi tanításból idézek: „ha valakiről valami rosszat akarsz mondani, akkor ott állj meg!”(TF) „Olyan komoly képpel tudjátok mondani: „Hallottam! Ezt mondták róla!” De ha történetesen hallottad is, miért hiszed el?”(GT) Továbbmennék: ha el is hiszed, miért adnád tovább?

„Ne szóljátok meg egymást, atyámfiai…Egy a törvényhozó, akinek hatalma van megtartani és elveszíteni: kicsoda vagy te, hogy kárhoztatod a másikat?”(Jak.4:11-12)

Az Ige eltérő  értelmezése talán a leggyakoribb konfliktusforrás keresztény körökben. Emlékezz vissza, hogy a középkorban bárkit máglyára, vagy kínzókamrába küldtek, ha véleménye nem egyezett az egyház dogmáival. (Azt hiszem, sokan most is gyújtogatnák mások alatt a máglyát, ha tehetnék …) Az a tapasztalatom, hogy keresztény emberek bármikor képesek végigverni egymást az Ige ostorával, különösen, ha elég jól ismerik a Bibliát. Pedig  a terméketlen szóharcokat kerülnünk kell. Lehet, hogy a testvéred másképp gondolkodik dolgokról. Máshová teszi a hangsúlyokat, a prioritásokat. Ha nem kifejezetten igeellenes a meggyőződése, akkor bízz az Isten Igéjében, amely nem megy ki üresen (És.55:10-11). Ne Te akard megigazítani a billegő szekeret, mint a szerencsétlen Uzza (2.Sám.6:6-7). Hagyd az igazságosan Ítélőre, mert mindenki az ő urának áll, vagy bukik.

„Ne sóhajtozzatok egymás ellen atyámfiai, hogy el ne ítéltessetek.”(Jak.5:9)

Mi a teendő tehát? Először is jó, ha emlékezetünkbe idézzük: egyazon Szellemmel itattatunk meg. Másrészt kellő alázattal tudomásul kell venni, hogy rész szerint van bennünk az ismeret, és rész szerint működnek a kegyelmi ajándékok.

A legfontosabb, hogy folyamatosan az emlékezetünkben tartsuk: egy Atyának gyermekei vagyunk, tehát testvérek (Gal.3:26). Édestestvérek. Mit gondolsz, mekkora fájdalom egy szülőnek azt látni, hogy cívódnak a gyermekei? Ne  szerezzük meg ezt az örömet a sátánnak. Mit is mondott Jézus? Miről ismernek meg bennünket? A jótékonykodásunkról? A kiváló gyülekezeti  alkalmainkról? Az átütő dicséretünkről? A prófétálásunkról, vagy a nyelveken szólásunkról? Nem.

„Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek. Amint én szerettelek tieteket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy egymást szeretni fogjátok. „(Ján13:34-35)

„Aki szereti az ő atyjafiát, a világosságban marad, és nincs benne botránkozásra való.”(1.Ján.2:10)

„Mert ez az üzenet, amit kezdettől fogva hallottatok, hogy szeressük egymást.”(1.Ján.3:11)

„Az a parancsolatunk is van Őtőle, hogy aki szereti az Istent, az szeresse a maga atyjafiát is.”(1.Ján.4:21)

„Minden dolgotok szeretetben menjen végbe!”(2.Kor.16:14)

Tehát legyen a szeretet a gyülekezeti kapcsolataink kiindulópontja és vezérlő elve. Pál apostolnál számtalan intést találunk, hogy legyünk egymás iránt gyöngédek, egymásnak kedveskedők (Róm.15:1-2), a másikat fontosabbnak tartván mi magunknál (Fil2:2-3).

            Mit tegyél akkor, ha minden igeismeret és szentségre való törekvés mellett is befeszül a kapcsolat az atyádfiával? Először is vidd a dolgot Isten elé. Tudnod kell, hogy a megbocsátás egyedül Istenre és rád tartozik. Ez a kettőtök ügye. Kivételes  szerencsének tartom, ha olyan a kapcsolatod a hívő testvérrel, hogy meg tudjátok beszélni a problémát. (Az a tapasztalatom, hogy a verbális megoldáskeresés után gyakran elmélyülnek a konfliktusok.)  Azt is el tudom, képzelni, hogy Te kérsz bocsánatot. Pintér Béla annyira szépen fogalmazza meg a követendő keresztény magatartást Homokba írva című énekében.

Ha Lélekkel megitatott keresztény vagy, akkor nem közömbös a számodra, hogy minek örül a Te mennyei Atyád. Akkor az Ő tetszésére akarsz élni, és emlékezetedbe idézed a dávidi zsoltárt:

„Ímé, mily jó, és mily gyönyörűséges, mikor együtt lakoznak az atyafiak!…Csak oda küld áldást az Úr és életet örökké!”(Zsolt.133:1,3)

            Magamat is biztatom, amikor Téged bátorítalak: szívbéli keménységünkkel, a meg nem bocsátás keserű gyümölcsével ne vessünk gátat az isteni áldás kiáradásának! Bízva, hogy megteszed, ami rajtad áll, köszönt:

Testvéred az Úrban