Mi az, hogy „prófétai”?

A prófétai mozgalom megjelenésével egy sor dolog megkapta a „prófétai” jelzőt. Lett prófétai tánc, festészet, zászlólengetés, stb. Tulajdonképpen mindent, amit egy keresztény összejövetelen amúgy spontán, intuitíve vagy improvizatív alapon csinálnak, illik prófétainak nevezni. Elnevezéseken nem érdemes vitatkozni, mindenki úgy hívhatja ezeket, ahogyan akarja, azt azonban érdemes leszögezni, hogy ezek közül nem mindegyik a Szellemtől inspirált. Márpedig szigorúan véve, ezt kellene jelentenie annak, hogy „prófétai”.

Az ember – mint a teremtő Isten képmása és hasonlatossága – maga is kreatív lény és az érzéseit, gondolatait, vágyait számtalan művészeti eszközzel kifejezheti. A prófétálás valóban nem áll messze a művészettől, és egy dicséretről is nehéz megmondani, hogy mennyi benne a szellemi és a lelki tényező – talán nem is kell. Ha azonban túl sok mindenre mondjuk, hogy „prófétai”, az azért a fogalom devalválódásához vezet.

Ezekre a „prófétai” megnyilvánulásokra ugyanaz vonatkozik, mint a nyelveken szólásra is. Alapvetően magánügy. Ha valaki a gyülekezetben csinálja, akkor is magának és az Úrnak csinálja. Ha azonban a gyülekezetnek csinálja, akkor mindenki (vagy legalább a többség számára) építőnek kell lennie. Akkor táncoljon, pantomimezzen, lengessen, fessen vagy bármi hasonló, ha az a többi jelenlevő számára is építő. Ahogyan a botfülű, fahangú testvér sincs eltiltva a dicsérettől, de nem őt engedjük a mikrofonhoz, ha van olyan is, aki énekelni tud.

Az ószövetségben is előfordultak egész bizarr performanszok. Jeremiás igával a nyakában járkált. Ésaiás 3 évig járt mezítláb és alsógatyában. Akháb előtt vas szarvakkal öklelték a (hamis) próféták az ellent. Hóseás feleségül vett egy közismert prostituáltat. Mikeás próféta úgy süvöltözött Szamária veszedelmén, mint a sakálok és a struccok. De mindegyikőjükön túltett Ezékiel, aki Jeruzsálem pusztulásáig néma volt, csak akkor beszélt, amikor prófétált, és egyébként is úgy viselkedett, mint egy autista. Csak akkor lett „normális”, amikor Jeruzsálem elpusztult és a babiloni foglyok is ráébredtek, hogy nem véletlen „balesetről” van szó, hanem arról, hogy beteljesedtek rajtuk a szövetség fenyegető igéi.

Régóta divatos, de a kétezres évek óta újra reneszánszát éli a „ráolvasásos” prófétálás, amikor gyülekezetek vagy gyülekezetei vezetők „prófétailag” parancsolnak ennek-annak, vagy prófétailag kihirdetnek (proklamálnak) valamit. Nekem ezzel kapcsolatban ambivalens érzéseim vannak. Egyrészt számos összejövetelen jelen voltam, amikor szellemi harc címén megkötöztek a magasságban mindenféle erőket és elküldtek, meg behívtak másokat. Ha ezeknek a legkisebb hatásuk lett volna, Magyarországon már megszűnt volna a szegénységtől a prostitúcióig minden rossz. Én úgy látom a Bibliában, hogy Isten nem adott felhatalmazást arra, hogy mi a magasságban rendezkedjünk az angyali fejedelmek között. Jézus nem bátorított erre, az apostolokról sem olvasunk ilyet. A démonokat is emberekből űzték és nem a magasságból. Figyelmeztetéseket viszont kifejezetten olvasok ezzel kapcsolatban:

„Ne vegye el tőletek a versenydíjat az, aki alázatoskodásban és angyalok iránti tiszteletben tetszeleg, látomásaival foglalkozik, saját bölcsességétől ok nélkül felfuvalkodik.” (Kol 2,18)

„De mindezek ellenére ezek az álmodozók is ugyanúgy beszennyezik a testüket, megvetik Isten felségét, és káromolják a mennyei hatalmasságokat. Pedig még Mihály angyal sem mert káromló ítéletet kimondani, amikor az ördöggel vitatkozva küzdött Mózes testéért, hanem azt mondta: „Dorgáljon meg téged az Úr!”  Ezek viszont káromolnak mindent, azt is, amit nem ismernek; amit pedig oktalan állatok módjára ösztönösen ismernek, abba belepusztulnak.” (Júd 1,8-10)

Én ebből azt értem, hogy jobb békén hagyni a mennyei hatalmásságokat és nem érdemes őket átkozni mag szidalmazni (ez a káromlás jelentése). Az pedig, hogy ki mit álmodott, látott azzal kapcsolatban, hogy milyen területi és hasonló szellemek ellen kell hadat viselni – számomra az egyéni szociális probléma kategóriájába tartozik. Amikor megpróbálják a hívőket történelmi és egyéb feltérképezésre és szellemi harcra rávenni, és ezt valamiféle rendszer szerint tanítják, mint „prófétai” harcot a magasság szellemei ellen, azt látom, hogy komoly erőszakot tesznek az igén. Ha ezek a tanítások igazak – akkor ugyanilyen alapon – a katolikus szentkultuszt és egyéb pápista babonaságokat is igazolni lehet.

A magasságban folyó szellemi harc nem a mi dolgunk. Semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy Dániel böjtje bármiben is hozzájárult Gábriel és Mihály arkangyalok áttöréséhez. Az Efézus 6,12 sem arra szólít fel, hogy hadakozzunk a magasságban levő szellemekkel, hanem tényként állapítja meg, hogy az emberek be vannak ágyazva egy szellemi konfliktusba, ha akarják, ha nem, ha folytatnak szellemi harcot, ha nem. Éppen ezért nem az emberek (test és vér) a mi problémáink. A szellemi tusakodás, ami a magasságban folyik, nem a hívők dolga – bár a hívők érdekében történik. A hívők szellemi harca az elmében és a lélekben felépített erősségek ellen folyik (2Kor10). Pál is azért kéri az imát, hogy legyen bátorsága kompromisszumok és szépítgetések nélkül hirdetni az igét. Ugyan így bátorságért imádkozik a megfenyegetett gyülekezet és azért, hogy Isten ereje a földön (nem a magasságban) bizonyítson az üzenet mellett:

„Most pedig, Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre, és add meg szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék igédet;  te pedig nyújtsd ki a kezedet gyógyításra, hogy jelek és csodák történjenek a te szent Szolgád, Jézus neve által.” (ApCsel 4,29-30)

Az Úr pedig azzal válaszolta meg az imát, hogy még jobban betöltötte őket a Szent Szellemével és a hívők, az apostolokkal az élen, még nagyobb bátorsággal és határozottsággal hirdették az evangéliumot. Enélkül a konferenciák és az ott elhangzó ráolvasások olyanok, mint az albán légvédelem. Már pedig Pál azt írja, hogy Ő nem össze-vissza futkározik, mint aki nem tudja, hol a cél. És nem találomra csapdossa a levegőt (1Kor 9,26). A csapásokat a saját testi természetére méri, és nem a mennybéli szellemekre.

A ráolvasások másik fajtája („így legyen, meg úgy legyen”) a Zsidó 11 bevezető versének félreértelmezéséből származik, amely leszögezi, hogy a látható a láthatatlanból áll elő. Ezért – így az okoskodás -, ha sikerül a láthatatlant megváltoztatni, a láthatóba is beáll a kívánt változás. Ott azonban a „láthatatlan” nem a szellemi világot jelenti, amiben a hívő ötletszerűen rendezkedhet a ráolvasásaival, hanem Isten beszédét. A világ Isten szavára állt elő. A mi dolgunk tehát nem az, hogy Isten HELYETT szóljunk, hanem az, hogy megértsük és hittel megragadjuk, amit Isten MÁR mondott. Nem fog sikerülni az, hogy rávegyük Istent valaminek a kimondására, amit ő nem akar kimondani. És az sem ér semmit, ha mi „prófétailag” kimondjuk helyette. A hit ajándéka valóban arra adatott, hogy akár hegyeket mozgassunk vele. Ilyenkor Isten hitének egy mustármagja hullik a szívünkbe. A beszélő megtelik Isten hitével és szemernyi kétsége sincs afelől, hogy amit mond, az úgy is lesz. Ez történt Péterrel az Ékes-kapunál és ezt magyarázza el Jézus a tanítványainak a kiszáradt fügefa példáján. („Birtokoljátok Isten hitét!” Mk 11,22. Szemben a helytelen fordítással: Legyen istenhitetek!). A hit ajándéka pedig egyszerűen felismerhető: szólunk és meglesz. Ha szólunk és nem lesz meg – felejtős.

A kiszáradt fügefa példája adott (helytelen) teológiai alapot a ráolvasásos („prófétai”) átkozódás súlyosan téves szokásának a kialakulásához is. Az „apostoli mozgalom” egy képviselője például könyvében azt állítja, hogy a fügefa a terméketlen vallásos rendszereket jelenti, melyeket meg kell átkozni ahhoz, hogy a foglyai kiszabadulhassanak. Jézus sem ért el sikert Jeruzsálemben addig. Csak utána – úgy mond – kezdtek megtérni a zsidók. Azon túl, hogy Jézust ezután ítélték el és feszítették keresztre, azt hiszem, elég nagy egyetértés van abban, hogy a korai egyház jeruzsálemi sikerei a Pünkösdnek, a Szent Szellem kiáradásának köszönhetőek és nem a fügefa megátkozásának. Én mindenkit óvnék attól, hogy felekezeteket átkozzon, mert lehetnek ott testvérei – a látszat ellenére is.

Ugyanez a helyzet az „irányított szellemi harccal”, melyet a legnagyobb karizmatikus felekezet vezetője fejlesztett ki. Ennek a lényege, hogy a szellemi „erős emberek” földi „erős embereken” keresztül működnek, így azokat is kötözni és átkozni kell. Persze hivatalosan nincs szó átkozásról, csak a gonosz szellemek elleni küzdelemről, melyek azt a bizonyos embert – úgy mond – fogva tartják. A gyakorlatban ezekben az ima-kommandókban nem nagyon tesznek különbséget, és az embert is a pokolba kívánják. 11 évig vettem ezekben részt, voltam csinálója és szenvedő alanya is, úgy hogy tudom, miről beszélek. Szerencsére ezeknek a babonaságoknak nincs semmilyen valódi hatásuk. Ráolvastunk mi már pártokra, csoportokra, felekezetekre – persze Jézus nevében -, akik azóta is élnek és virágoznak, míg mások, akikre áldást olvastunk, eltűntek a süllyesztőben. Az ilyen szidalmazás-orgia csak a bizonytalanokat tudja meggyötörni, mivel bennük felkelthető a félelem. Az ember ugyanis „megérzi”, ha szidalmazzák, és ez rossz életérzéseket, elidegenedést kelt benne. Rosszabb, ha a testvérei teszik ugyanezt, még rosszabb, amikor a füle hallatára teszik. (Egyébként ezt Jézus nagyon szigorúan vette: Mt 5,22.) Azonban a sorsunk nem attól függ, hogy ki szidalmaz, hanem Isten szavától. Aki két lábbal áll a kősziklán, az neveti ezeket a próbálkozásokat. De aki bizonytalan Isten szeretetében, az a kárhoztatás alatt rossz döntéseket hozhat, mert nem hitből, hanem félelemből fog cselekedni. Isten népén nem fog a varázslás (fekete mágia) és már Bálám is tudta, hogy amit Isten áld, azt senki sem teheti átkozottá. Mégis rossz látni, hogy sok exhites lelkét mennyire gúzsba kötik még most is a babonás félelmek.

Mondanom sem kell, hogy ezeknek a dolgoknak már nincs közük a prófétáláshoz, se Istenhez, hanem súlyos elhajlást képviselnek és leginkább azoknak rossz, akik átkozódnak, holott lehetnének a béke követei is.