Miért van a muzulmánoknak sok gyerekük?

Mielőtt tehát választ találhatnánk arra a kérdésre, hogy integrálhatóak-e muzulmán tömegek Európába, arra kell választ találnunk, hogy mit is értünk Európa alatt. Láttuk, hogy a polgárok szabadsága – az állammal vagy a vallással szemben – egyike e fontos értékeknek. Az, hogy (elvileg) a véleményedért, politikai nézeteidért nem érhet hátrány (szólásszabadság). Hogy szabadon alakíthatsz emberekkel politikai vagy gazdasági csoportokat (gyülekezési szabadság). Hogy le lehet váltani az aktuális hatalmi elitet, ha a többségnek nem tetszik, amit csinálnak (általános választójog). Hogy megválaszthatod a vallásodat vagy vallástalan is lehetsz (lelkiismereti szabadság) és így tovább – számunkra szinte magától értetődő szabadságjogok (még 25 évvel ezelőtt sem volt ez így!). Ezek azonban állandó fenyegetésnek vannak kitéve – és jelenleg nem elsősorban a bevándorlók részéről.

A menekült-ellenes hangoknak az egyik furcsasága éppen az, hogy egyfelől igen rossz véleménnyel vagyunk Európáról (és különösen az unióról), másrészt viszont védelmezni akarjuk azt, amit egyébként egy csődtömegnek tartunk. Egyfelől magasabb rendűnek tartjuk a kultúránkat, másrészt versenyképesebbnek az érkezőket.

A leggyakoribb hivatkozás ezzel kapcsolatban az, hogy a muzulmánok sokkal több gyermeket vállalnak. Ez hosszútávon azt vetíti előre, hogy előbb-utóbb többségbe kerülnek, és ők határozzák meg, mi hogyan éljünk, és nem mi azt, hogy ők hogyan.

Azért azt érezzük, hogy tulajdonképpen nem is az a baj, hogy a muzulmánoknak sok gyerekük van, hanem az, hogy mi vállalunk keveset. A címben feltett kérdésre ugyanis a válaszom az: ugyanazért van a muzulmánoknak több gyereke, amiért az európaiaknak kevés.

Ahol ugyanis az állam nem nyújt anyagi és egyéb biztonságot, ott a család jelenti ugyanezt. A legtöbb muzulmán országban (most vegyük ki az olajállamokat) nincsenek a nyugdíj, társdalom és egészségbiztosításnak olyan erősségei, mint nálunk. (Az olajállamok jóléti rendszerei is csak az állampolgárokra vonatkoznak a bevándorló munkavállalók tömegeire nem.)  Ha egy férfi tehát szeretne magának megbízható munkaerőt, idős korára anyagi biztonságot, ha szeretné, hogy a rivális családokkal fennálló vitájában megvédhesse magát, akkor nem az államra, hanem a családra támaszkodik. Nyugaton ugyanezt az állami ellátórendszerek, a jogrend, a rendőrség és bíróság oldja meg. Más szavakkal: mi pénzzel (adó, biztosítás, jog), oldjuk meg, amit a keleti emberek a gyerekkel. Ez nem hangzik túl magasztosan, de ez a helyzet. A muzulmánok általában nagyon szeretik a gyerekeket, de a gyermekvállalási kedv ugyanarról az önző, biztonságra törekvő emberi indulatból fakad, mint a nyugatiak esetében az, hogy nem vállalnak gyermeket. Ebből viszont az is következik, hogy a jog- és közbiztonság, az anyagi jólétbe integrálódott (egykori) arabok gyermekvállalási kedve idővel ugyanúgy megcsappan. A francia, angol, spanyol statisztikák is a hírek szerint ezt mutatják. Ráadásul a keleti és nyugati emberek esetében is úgy van, hogy az értelmiségiek kevesebb gyermeket vállalnak abból a megfontolásból, hogy nekik jó oktatást, megfelelő körülményeket, kellő figyelmet és törődést tudjanak biztosítani. Minél képzettebb tehát egy társadalom, annál nagyobb az esélye, hogy csökken a gyermekvállalási kedv. Ezt felülírhatják vallásos vagy más tradíciók. Hithű katolikusok ugye nem védekezhetnek (maximum a naptár-módszerrel), hiszen a szexuális együttlét – ha nem gyermeknemzésre irányul – akkor még házastársak között is bűn. De hagyományosan sok gyermek van protestáns lelkész-családokban, vagy például az amisoknál, nazarénusoknál is. Ez is a világnézetükkel, a vallásukkal van összefüggésben. Egyszóval: az alapvető önérdeket sok minden felül tudja írni kisebb vagy nagyobb mértékben.

Ha keresztényként őszinték vagyunk, azt kell mondjuk, hogy a keleti népek hozzáállása – ami hangsúlyozom, ugyanúgy nem valami magasztos eszme, hanem a biztonság utáni vágy terméke – biblikusabb, mint a mi mindent pénzzel helyettesíteni akaró rendszerünk.

A Szentírás az idős szülőkkel kapcsolatban nem az állami nyugdíjrendszer, hanem a család felelősségét hangsúlyozza:

3Az özvegyasszonyokat, akik valóban özvegyek, tiszteld. 4Ha pedig egy özvegyasszonynak gyermekei vagy unokái vannak, ezek tanulják meg, hogy elsősorban a saját házuk népét becsüljék meg, és hálájukat szüleik iránt róják le, mert ez kedves az Istennek. (1Tim 5,3-4)

Ez lényegében az ötödik (Tiszteld apádat és anyádat) parancsolat kifejtése, melynek felül bírálatát Jézus is a farizeusok szemére veti (Mt15). (Itt a tisztelet, a megbecsülés anyagi gondoskodást is jelent.)

Az ortodox zsidók számára a micvák, az isteni parancsok megcselekvése a vallás elsődleges értelme. Isten első két parancsolata (micvája) az, hogy „szaporodjatok és sokasodjatok”. Két gyermek szaporodás, három vagy több  már sokasodás – mondták a rabbik, és hozzátették: ez az Ige azt is mutatja, hogy minden parancsolat áldás is egyben.

28Isten megáldotta őket, és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet. (1M1,28)

A Biblia a gyermekek születését önmagában is adománynak, isteni jutalomnak mondja. A 127. zsoltár különlegessége, hogy ez egyike annak a két zsoltárnak, melyet Dávid király a kiszemelt utódjának, Salamonnak dedikált. Ezt a „bár micvójára”, a felnőtté válásának ünnepére (a másikat, a 72-et, a megkoronázására). A zsoltár utal a Dávidnak adott ígéretre a házépítéssel kapcsolatban (2Sám7), valamint a szülői szeretetnek és az atyai bizalomnak költői megnyilvánulása a fiú, az örökös iránt:

3Bizony, az ÚR ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.
4Mint a hős kezében a nyilak, olyanok a serdülő ifjak.
5Boldog az az ember, aki ilyenekkel tölti meg a tegzét: nem szégyenül meg, ha ellenségeivel van szóváltása a kapuban.
(3-5)

Hívőként nem egyszerű szembesülni azzal, hogy a muzulmánok szemére akarunk vetni valamit, ami biblikusabb a saját életformánknál.