Mostohagyerekek

avagy miért nem valósulnak meg Isten ígéretei az életemben?

A hívőknek van egy speciális csoportja, akik nem értik, hogy miért nincsenek gyümölcsök az életükben, pedig ők erejükön felül küzdenek, de úgy tűnik, hogy soha nem elég jók az Atyának. Tapasztalatból beszélek.

Most azokhoz szeretnék szólni, akiket gyerekkorukban bántalmaztak, és az életük valahol kátyúba jutott. Én sem értettem sokáig, hogy mi a baj velem. Miért nem tudok önfeledten játszani, örülni Isten szeretetének, illetve miért nem tapasztalom meg az atyai gondoskodást.

Sokan a tékozló fiú történetéből az idősebb fiúval érzünk azonosságot.
Egyszer, amikor éppen nagyon sajnáltam magam, meghallottam Isten szelíd hangját:

„Nem tudlak megáldani, mert nem tudsz tőlem elfogadni.”

Annyira meglepődtem attól, hogy az Úr beszél velem, hogy hirtelen abba is hagytam az önsajnálatot, és kíváncsi lettem a folytatásra.
Isten mindenkivel egyénileg bánik. Ő ismeri a múltunkat, (mi nem mindig), a jelenünket, és a jövőnket. Tudja, hogy mire hívott el, és elvégzi bennünk a munkát a rendelt időre. A probléma ott van, hogy az Ő rendelt idejére, és nem a miénkre. Én is 15 évig jártam körbe-körbe a pusztában, mire eljött a szabadulásom ideje. Ma már látom, hogy minden szenvedésre szükségem volt ahhoz, hogy az legyek, aki ma vagyok, és akivé majd válnom kell.

Van egy csodálatos ige, ami kárpótlást nyújt ezekért az évekért:

Joel 2: 25-27:
“Kárpótollak azokért az évekért, amelyekben pusztított a sáska, a szöcske, a cserebogár és a hernyó: az a nagy sereg, amelyet rátok küldtem. Ehettek majd jóllakásig, és dicséritek az ÚRnak, Isteneteknek a nevét, mert csodát tett veletek. Nem kell szégyenkeznie népemnek soha többé. Akkor megtudjátok, hogy én Izráellel vagyok, és hogy én, az ÚR, vagyok a ti Istenetek, senki más! Nem kell szégyenkeznie népemnek soha többé”

Sokszor a bántalmazott emberek azért nem kapnak „feloldozást”, mert olyan bűnért vezekelnek, amit ellenük követtek el.

Velem is ez történt. Gyerekkoromban a szüleim fizikailag, érzelmileg és szellemileg is bántalmaztak. A kárpótlást akkor kezdtem kapni az Atyától, amikor egy kis közösségben egybehangzóan kimondták, hogy ez a szüleim bűne volt, és őket terheli a felelősség. Isten nem akarja, hogy ezt a nem jogos szégyent tovább cipeljem. Az együttérzésük hatására gyógyulni kezdett a szívem. Még hosszú út áll előttem, de a legfontosabb ajándék már az enyém: személyes kapcsolat a Megváltómmal.

Nincs olyan mélypont, ahonnan az Úr karja ki ne tudna szabadítani. A kérdés, hogy mi magunk tudunk-e ezért tenni valamit?

Lajta Brigitta