NE FÉLJ, MERT ÉN VELED VAGYOK! – Éli Nóra

November utolsó napjaiban, hirtelen rám tört egy erős köhögés és hátfájás. Először nem gyanakodtam semmire, kicsit megfáztam – gondoltam. Aztán rá két napra be is lázasodtam. Épp hétvége volt, nem szerettem volna senkit zavarni, ezért magam kúráltam magam. 38 fokos lázig nem szoktam semmit sem bevenni, de mikor már 39 fölött volt, akkor kénytelen voltam lázcsillapítóhoz folyamodni, sajnos, így sem ment 38 fok alá, bármennyit szedtem be. Hétfőn hívtam a háziorvost, ő a tünetek alapján koronavírusra gyanakodott, és másnapra kihívta a tesztelőket, akik meg is állapították, hogy a tesztem eredménye pozitív.

Túl sok gyógyszer nincs erre a betegségre, főleg otthoni körülmények között, de a háziorvosom azért írt fel nekem antibiotikumot, hogy a szövődményként felléphető tüdőgyulladást elkerüljük. Akkor már több napja voltam lázas és nem nagyon tudtam 38 foknál lejjebb vinni, a gyomrom már így is eléggé kikészült a lázcsillapítóktól.

Egyik este épp egy keresztény testvéremmel beszéltem telefonon, aki a hogylétem felől érdeklődött, amikor elsötétült előttem a világ és kiesett a telefon a kezemből. Szerencsére az ágyon ültem és a telefon mellém esett az ágyra. Hallottam, hogy Melinda hangosan kiabálja a nevemet, én csak annyit mondtam, hogy kérlek, hívd a mentőket, azt még hallottam, hogy azt kiabálja, hogy igyál vizet, igyál vizet, majd bontotta a vonalat. Az ágyam mellett volt víz, úgyhogy tudtam inni, amitől tényleg kicsit jobban lettem. Körülbelül 10 perc telhetett el, mikor csörgött a telefon és a mentőszolgálat jelentkezett be, hogy mi van velem, mert érkezett egy hívás azzal, hogy egyedül vagyok otthon, és rosszul lettem, plusz van egy pozitív koronavírus tesztem. Pár percig beszéltünk, mondták, hogy próbáljak néhány dolgot összekészíteni, és főleg kinyitni az ajtót, hogy be tudjanak jönni. Fantasztikusan gyorsak voltak, nem telt el egy óra és már a Flór Ferenc Kórházban voltam, pedig tőlünk az út legalább fél óra oda.

Felvettek, megvizsgáltak, készítettek egy mellkasröntgent, kérdezték, nincs-e légszomjam, mondtam nincs, aztán ágyat kaptam, alig emlékszem valamire, csak arra, hogy mikor lefeküdtem, megnyugodtam, itt vagyok a kórházban, biztonságban, most már nem lehet semmi baj.

Talán egy óra telhetett el, amikor elkezdődött…

Vettem a levegőt és nem jött. Aztán megint vettem, akkor egy kicsi jött, de aztán megint nem. Felültem és nem lett jobb. Lassan felkeltem, kimentem az éjszakai üres folyósra és megálltam. Csak álltam ott, fogtam az ajtófélfát, és próbáltam levegőhöz jutni…, végre feltűnt a folyosón egy szkafanderes alak, és odajött hozzám. Kiderült, az a doktornő volt, aki felvett.

  • Rosszul van? – kérdezte.
  • Nem kapok levegőt – próbáltam mondani neki. Ő visszakísért, lefektetett, hozott oxigénmaszkot és hörgőtágítót.

Napokon át fuldokoltam. Még beszélni sem tudtam, mert ahogy megszólaltam, köhögő rohamot kaptam és még kevesebb levegőm lett, ugyanis hiába vettem levegőt, nem mindig jött. Volt, hogy csak a második vagy harmadik légvételemnél jött egy kis oxigén, pedig rajtam volt a maszk. Ha kimentem a mosdóba, ami pár lépés volt, mire visszaértem úgy ziháltam, mintha lefutottam volna a félmaratont.

Közben a viziten hallottam, hogy kétoldali tüdőgyulladást állapítottak meg nálam, nem dobta fel a hangulatomat, de legalább értettem, miért vagyok olyan rosszul.

Emlékszem, volt egy pillanat, amikor azt gondoltam, itt a vége és mehetek a férjem után, aki egy éve ment haza a Mennybe. Úgy gondoltam, vár az Atya és igazából mondtam is Neki magamban, ha azt akarja, hogy hazamenjek, szívesen megyek. De nem így lett.

A kórházban a koronavírusos betegeknél egy úgynevezett favipiravír kezelést alkalmaznak, amit nagyon dicsérnek és nagyon hatékonynak tartanak. Ezt kaptam, meg oxigént illetve hörgőtágítókat.

A gyógyulásom nem egy pillanat műve volt, lelkiismeretesen gyógykezeltek, de azért így sem hagynám ki Istent belőle, mivel végig olyan körülményeket teremtett, amin azóta is csak csodálkozom. A szobatársaim nagyszerű emberek voltak, az ágyam pedig nagyon praktikus, mindent lehettet rajta állítani, ami az én estemben elég fontos volt, mert hol csak ülve kaptam levegőt, hol viszont hasra kellett feküdnöm, mert annyira fájt a hátam. A nővérek és az orvosok is fantasztikusan jó munkát végeztek. Nem tudom, hogy csinálták, mivel nagyon kevesen voltak, de amikor szükség volt rájuk, azonnal ott termettek.

Egyik éjjel például, ültem az ágy szélén, mert épp annyira fulladtam, hogy már fekete körök forogtak előttem, azt éreztem, hogy mindjárt elájulok, csak annyit mondtam, nővérke, és a semmiből az éjszaka közepén két nővér rohant be, felpocolták a lábamat, hogy magasabban legyen, mint a fejem, azonnal vérnyomást, vércukrot, véroxigén-szintet mértek és elláttak mindennel, amire akkor ott szükségem volt. A mai napig nem tudom, hogy kerültek oda olyan gyorsan.

Számtalan sms-t kaptam, aggódó emberektől, nem is gondoltam volna, hogy ennyien vannak. Tudtam, hogy rengetegen imádkoznak értem, és ez mind olyan volt, mint egy kötélhíd a vízesés felett, hiszem, hogy ez a megtartó szeretet.

Ez nem a regények végén lévő köszönetnyilvánítás helye, tehát nem sorolom fel név szerint azt a sok embert, akik hűségesen mellettem voltak ebben az időszakban, úgysem győzöm megköszönni – pedig próbálom -, és talán sosem tudom igazán meghálálni nekik. Isten áldja meg őket az Ő gazdagsága szerint dicsőségesen.

Azt is el kell őszintén mondanom, hogy amikor a legrosszabbul voltam, én nem mondhatom el magamról azt, amiről oly sok keresztény vall egy-egy betegség idején, hogy rendkívüli módon közel kerül hozzá az Úr, közelebb, mint bármikor. Én nagyon magányosnak, elkeseredettnek, sőt ijedtnek éreztem magam. Azt nem gondoltam, hogy Isten elhagyott volna, de nem mondhatnám, hogy éreztem a jelenlétét. Színtiszta szenvedés volt, némán peregtek a percek, az órák, a napok és arra vártam, hogy valamerre dőljön el már a dolog. Csak mikor már jobban lettem, és végig tudtam gondolni tisztán az eseményeket, akkor állt össze a kép, hogy Isten hatalmas szeretete szervezte körülöttem azt, hogy mindenhonnan időben kaptam segítséget, hogy mennyi mennyei beavatkozás történt, és ahhoz képest, amibe kerültem, mennyire jól jöttem ki belőle azzal, hogy mindig minden jókor történt, és mindig meglett az, amire épp szükségem volt.

Örök igazság, hogy bármilyen nehéz helyzetbe kerülünk, bármennyire magányosnak gondoljuk magunkat, Isten folyamatosan munkálkodik a javunkra, akár érezzük, akár nem.

Kórházban, szenvedő nagybetegek között óvatosan lehet csak evangelizálni, mivel abban a helyzetben, amiben vannak, nehéz azt mondani egy kínlódónak, hogy Jézus szeret téged és Isten maga a szeretet, de mikor már tudtam valamennyire beszélni, azért szóba került Isten. Megkérdeztem a szobatársaimat felolvashatok-e nekik a Bibliából, majd Jézus gyógyításai közül felolvastam párat. És bár többször is le kellett állnom köhögés miatt, plusz a végére elfogyott minden levegőm, azért tetszett nekik. Beszéltünk arról is, hogyha annak idején gyógyított Jézus, akkor ezt most is megteheti, ennyiben maradtunk. Nagyon súlyos betegek között voltam, olyanok között, akiknek a covid volt a legkisebb problémájuk. Egy éjszaka megengedték, hogy imádkozzam értük hangosan. A végén kedvesen megköszönték. Így utólag úgy gondolom, talán lehettem volna kicsit rámenősebb, de se nekik, se nekem nem volt túl sok erőnk. Volt, hogy fél napon át senki sem szólalt meg. Az egész osztályon nagy csend volt, ezt már az elején megállapítottam, mindenki el volt a saját szenvedésével.

Egyszer beszéltünk arról, a szobatársaimmal, hogy mi ez az egész, miért tört rá a világra? Valami büntetés, vagy mi? Jézus azt mondja az utolsó időkről, hogy a gonoszság megsokasodik. Mt. 24/12 Véleményem szerint a covid a megsokasodott gonoszság egyik végterméke. Hogy ez mesterségesen vagy véletlenül került elő, nem tudom, még az orvosok sem tudják, de az biztos, hogy Isten a mi oldalunkon harcol a koronavírus ellen. Érdekes, de ebben is egyetértettünk a szobatársaimmal.

Még a kórház előtt, de már a pozitív tesztem tudatában felhívott egy keresztény tesóm, akivel együtt járok kisközösségbe és azt mondta, Nórikám, Isten azt üzeni neked, „ne félj, mert én veled vagyok, nem hagylak el téged, sem el nem maradok tőled”. Egy ilyen üzenetnek mindig örül az ember, gondoltam, milyen jó, itthon lábadozom, és velem van az Úr, most már biztosan egyre jobban leszek. Azért beírtam a telefonomba, amit kikerestem ezzel kapcsolatban a Bibliából. Aztán két nap múlva kórházba kerültem. És az üzenet ott volt a telefonomon.

  • Maga az Úr megy előtted, ő lesz veled. Nem hagy el téged, és nem marad el tőled. Ne félj hát, és ne rettegj!

  5Móz. 31/8

  • Mikor vízen mégy át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok el nem borítnak, ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng meg nem perzsel téged. Ézs. 43/2
  • Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítlek, meg is segítlek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak.  Íme, megszégyenülnek és meggyaláztatnak, a kik fölgerjednek ellened, semmivé lesznek és elvesznek, akik veled perlekednek. Keresed, és nem találod azokat, akik téged támadnak. Megsemmisülnek teljesen, akik ellened harcolnak. Mert én, az Úr, a te Istened, erősen fogom jobb kezedet, és ezt mondom neked: Ne félj, én megsegítlek! Ézs. 41/10-13
  • …mert ő mondta: “Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged.” Ezért bizakodva mondjuk: “Velem van az Úr, nem félek…” Zsid. 13/5-6

11 napig voltam kórházban, mire sikerült egy negatív teszteredményt produkálni, de végül csak eljött a szabadulásom napja. Egy kedves, segítőkész testvérnő jött értem a kórházba, hogy hazavigyen. Beszállok az autójába – persze a hátsó ülésre, minden védőintézkedést betartva -, és az első, amit meghallok az a magnójából szóló dicsőítés. „A Seregek Ura velünk van, Jákob Istene a mi várunk, Ő a mi oltalmunk erősségünk. A Seregek Ura velünk van Jákob Istene a mi várunk, biztos segítség a nyomorúságban, ezért nem félünk, ha lábunk alatt megremeg a föld, vagy ha háborog a tenger és minden hegy ledől…”

Már több mint 2 hete kínlódtam a koronavírussal és egyszer sem tört el a mécses, de ott akkor az autóban, meghallva ezt az éneket, olyan hála töltötte el a szívemet, hogy bizony kibuggyant a könnyem.

Éli Nóra