Prófétálás az ószövetségben

Az ószövetség prófétáknak nevezi azokat az embereket, akiknek közvetlen személyes kijelentésük, és ezáltal kapcsolatuk volt az Élő Istennel. Ilyen próféta volt Énók, Noé vagy Ábrahám is (105. Zs.15.). Ők jelentették a nép kezdeteit, gyökereit.

Mózes alatt változott meg először a prófétai szolgálat, ugyanis különvált belőle a pap. Mózes felkente Áront és azután már többé nem végzett papi szolgálatot (4M16,47), ez a koheniták feladata lett. Ez az időszak volt a törvényadás, a néppé válás és a honfoghlalás ideje.

Új korszakot a királyság hozott. Izrael királyait Sámuel próféta kente fel (először Sault, azután Dávidot). Ezután Jeruzsálemben csak Dávid utódai uralkodhattak a Messiás-királyig bezárólag. A kettős királyság idején is próféták jelölték ki az új dinasztiákat (az elsőt, Jeroboámot, a silói Ahió, az utolsót, Jéhút, Elizeus egy tanítványán keresztül). Bár voltak olyanok, akik prófétai szó nélkül ragadták magukhoz a hatalmat, mint Omri (Akháb apja), vagy a Jéhú dinasztiát váltó utolsó királyok. Sámuel előtt az Úr „bírákat” támasztott, akik próféták voltak és a király feladatait látták el, de hatalmuk nem terjedt ki minden törzsre és nem öröklődött. A nép olyan dinasztikus királyságot akart, ahol kiszámíthatóan öröklődött a hatalom és nem kellet az Úr szabadítására várni.

Péter is Sámuel prófétától jegyzi az új időszámítást, amikor az Ékes-kapunál meggyógyult béna este után így prédikál (ApCsel3):

„A próféták is – Sámueltől és az utána következőktől fogva -, akik csak szóltak, mind ezekről a napokról jövendöltek. Ti vagytok a fiai ezeknek a prófétáknak és annak a szövetségnek, amelyet Isten atyáinkkal kötött, amikor így szólt Ábrahámhoz: És a te magodban áldatik meg a föld minden nemzetsége. Isten elsősorban nektek támasztotta fel és küldte el Szolgáját, aki megáld titeket azzal, hogy mindenkit megtérít a maga gonoszságából.” (24-26)

Sámuel átmenetet képviselt a törzsszövetségből (Bírák kora) a dinasztikus, központosított királyság korába, de nem csak erről volt nevezetes. Rendkívül karizmatikus személyiség volt, akiben a kijelentés olyan erősen működött, hogy Saul szolgája teljes meggyőződéssel ajánlotta a szamarak megkereséséhez is. Ő alapított először próféta-iskolát, amely szinte újszövetségi alapokon állt. A közhatalom gyakorlásától visszavonult prófétát úgy látjuk Rámában, mint aki tanítványok elöljárója, akik hangszerrel kísért és énekelt imák (zsoltárok) közepette prófétáltak (1Sám19). A Szent Szellem működése pedig olyan erős volt, hogy nem csak Saul katonái, hanem maga a király sem tudta kivonni magát a hatása alól. Az üldöző mezítelenre vetkőzött a próféta lábainál, mert a Szellem így emlékeztette arra, hogy mezítelenül jött a világra, és semmije sincs, amit ne úgy kapott volna. Ezért nem kellene az Istentől kapott hatalmát Isten akarat ellen fordítania. Saul azonban hiába volt három napig egyfolytában a próféták között, a döntését Dáviddal kapcsolatban nem változtatta meg.

Ebből azt is megérthetjük, hogy a Szellem inspirációja – bármilyen erős – önmagában nem elegendő ahhoz, hogy helyes és jó döntést hozzunk. Saulban az irigy féltékenység, a hatalomba való görcsös kapaszkodás felülírta a Szellem inspirációját. Inkább a gonosz szellemre hallgatott, amely gyötörte. Dávidot ellenben jogosan tekinthetjük Sámuel egyik tanítványának – bár erről az Írás nem közöl közvetlen adatot. A zsoltáréneklés és a hangszeres játék tudományát azonban felkenetése után éppen Rámában tanulhatta meg a betlehemi ifjú, Sámuel próféta iskolájában, ahogyan a rajta megnyugvó Szellem tette bátorrá a pásztori munkájában is. Bátyjai kifejezetten vakmerőnek tartották, de vakmerősége nem „vakságon”, hanem a Szent Szellem inspirációján nyugodott, ahogy kezdetben Sault is ez a bátorság jellemezte.

Sámuel tehát több szempontból is mérföldkövet jelentett a prófétálásban, de a leglényegesebb változás az volt, hogy a királyi hatalom különválásával, a dinasztikusan öröklődő papi és királyi hatalom karizmatikus ellensúlyát képezték a próféták. Az ószövetség ideje alatt a királyok legfontosabb tanácsadói voltak, akiknek a segítségével kutatták Isten akaratát – és néha ellenségei is, ha a király a politikai, hatalmi játszmák vagy az idegen kultuszok követőjévé vált. A próféták feladata volt őrködni a Mózesi Törvény és a tiszta monoteizmus felett, amely minden fellángolás (megtérés) után szinte azonnal hanyatlani kezdett. Ahogyan Izrael fiai igen hamar letértek az Útról a Tízparancsolat kinyilatkoztatása után, amikor aranyborjút készítettek maguknak (2M32,8). A próféták épen ezért ostorozták koruk elhajlásait és egyúttal beszéltek annak a Prófétának az eljöveteléről, akit már Mózes is megígért („Prófétát támaszt nektek az Örökkévaló, olyat, mint engem…) és aki tökéletesen betölti majd mind a király, mind a főpap feladatát. A próféták a saját történelmi helyzetüktől inspirálva, de azon messze túllátva, hirdették, hogy Isten majd még küld valakit, akivel tökéletességre jutatja a tervét, és aki nélkül az Isten népének tett ígéretek nem valósulhatnak meg. Ő lesz a „Felkent” (héberül: Massiá, görögül: Krisztosz). Vele együtt egy új szövetség is hatályba fog lépni (Jeremiás 31,31), amely jobb ígéreteken alapszik, mint a mózesi szövetség.

Ezeknek az ígéreteknek a beteljesedéséről beszél Péter a béna ember gyógyulása kapcsán az Ékes-kapunál egybesereglett embereknek. Erre hivatkozva hirdeti nekik, hogy „ti vagytok a próféták fiai”, azaz örökösei. Vagyis: itt és most, a názáreti Jézusban teljesedett be mindaz, amit a próféták a királyságról és a papságról hirdettek. (A másik két hivatkozási alap pedig az Ábrahám magváról szóló ígéret (lásd Galata 3), illetve Ésaiás prófétának az Úr szolgájáról mondott híres ciklusa a „vigasztalások könyvében” (Ésa40-54) – ide értve a híres 53. fejezetet is az Úr szenvedő szolgájáról).

Ez azt jelenti, hogy az újszövetségben alapvetően megváltozott a prófétálás és annak természete is. Hiszen az újszövetség már nem egy földi teokráciát hirdet, hanem Isten Országát, melynek egy tökéletes pap-király áll az élén. Így a prófétának már nem a hatalom ellensúlyozása lesz a fő célja, hanem annak hirdetése, hogy mi ez a Királyság, és ki ez a pap-király. Isten Országa már nem fikció, jövőre vonatkozó ígéret, hanem valóság, amely először bennünk jön létre, majd a maga idejében eltörli és újjáteszi a bennünket körülvevő világot is, nekünk is egy új testet adva. Ezért súlyosan tévednek azok, akik az újszövetségi prófétálást a patriarchák vagy az izraeli teokrácia korából akarják levezetni. Új a szövetség, újak az ígéretek, új a papság és új a prófétálás is.