Tartalom és forma

A különböző ébredéseket különböző megnyilvánulások kísérték. Az ébredés elmúltával azonban a formák megmaradhatnak, és úgy őrzik a Szellem munkájának – a valaha volt életnek – az emlékét, mint a kövületek. A külső szemlélőnek nagyon furcsán hat, amikor ezeket – az egykor spontán – megnyilvánulásokat felekezeti jegyként látja viszont.

Az ókorban a felolvasáskor intonálták a mondat elejét, közepét és végét. Ez az énekelve beszélés ma is hallható a templomokban, mint „kenetteljes” megnyilvánulás, habár rendkívül zavaró azoknak, akik nem ebben nőttek fel. De hasonlóan őszinte volt a parasztpróféták sírósra változott hangja is, amikor a Szentlélek átvette tőlük az imát vagy a prédikációt. Ma viszont furcsa felekezeti jegyként hat némely összejövetelen. Ahogyan a mai kvéker-gyülekezetekben a reszketés is inkább komikus utánzat, mint valóság. Ezek – anélkül, hogy bántani akarnánk bárkit – engem egy múzeumra emlékeztetnek, ahol még ki vannak állítva a múlt dicsőségének relikviái, de élet már nincs bennük. És ki tudja, lehet, hogy x év múlva a hitgyülisek is ugyanúgy fognak bukfencezni és kakukkolni, mint most, mert ezt látták eleiktől.

És a probléma éppen ebben van.

A Szellem spontán megnyilvánulásait nem érdemes kritizálni vagy mentegetni, ahogyan túlértékelni sem szabad. „A te beszédedből ismertetsz igaznak vagy hamisnak” – mondja Jézus (Mt 12,37), nem a reszketésedből, nevetésedből, összerogyásodból vagy egyéb megnyilvánulásodból. Ha azonban a „jó keresztény” mércéje a nyelveken-szólás, a reszketés, a sírós hang lesz vagy bármely más külső megnyilvánulás, akkor utánzatok születnek, és a dolog önmaga paródiájába fordul, groteszk felekezeti jegyé válik. A megnyilvánulások nem képezhetnek elvárást vagy mércét, ahogyan nem érdemes a hit valóságát sem bármilyen külső formához kötni. (A „megtérő ima” vagy a bemerítkezés is csak akkor az, ami, ha hittel teszik, nem egy szokásnak vagy elvárásnak engedve.)

A prófétálást is kísérhetik furcsa jelenségek: a hang elváltozása, különös izgalom, sírás vagy éppen nevetés, reszketés vagy elnémulás, de ezeknek nem szabad túlzott jelentőséget tulajdonítani. Semmiképpen sem ezek „hitelesítik” az üzenetet. Ha valaki ilyet állít, arról már lehet tudni, hogy közönséges csaló (vagy utánzó). Ugyanakkor nem is kell, hogy zavarjanak vagy elvonják a figyelmünket a lényegről. Se akkor, amikor a szolgálónál jelentkezik, se akkor, amikor annál, akinek szolgálnak. A döntő kérdés, hogy Isten cselekszik-e? Az alany megszabadul, meggyógyul, megváltozik-e, és e változás tartós-e az életében? Minden egyéb csak másodlagos.

Amikor Pál az általa alapított gyülekezeteknek ír, nem ítéli el a megnyilvánulásokat, szinte minden levelében van ezekre utalás:

„Mert semmi olyanról nem mernék beszélni, amit nem Krisztus tett általam a pogányok megtéréséért szóval és tettel, jelek és csodák erejével, a Lélek ereje által: úgyhogy Jeruzsálemtől kezdve egészen Illíriáig mindenfelé hirdettem a Krisztus evangéliumát.” (Róma 15,18-19)

„Apostolságom ismertetőjegyei a teljes állhatatosságban, a jelekben, csodákban és isteni erőkben nyilvánultak meg közöttetek.” (2Kor 12,12)

„Csak azt szeretném megtudni tőletek: a törvény cselekvése alapján kaptátok-e a Szentlelket, vagy az ige meghallásából származó hit alapján?  Ennyire esztelenek vagytok? Amit szellemben kezdtetek el, most hústestben akarjátok befejezni?  Hiába tapasztaltatok ilyen nagy dolgokat? Ha így volna, valóban hiába. Tehát az, aki a Szentlelket adja nektek, és hatalmas erőkkel munkálkodik közöttetek, vajon a törvény cselekedetei, vagy a hit igéjének hallása által teszi-e ezt?” (Gal 3,2-5)

„Mert a mi evangéliumunk nemcsak szavakban jutott el hozzátok, hanem erővel, Szentlélekkel és teljes bizonyossággal is.” (1Tessz 1,5)

Ugyanakkor Pál arra is figyelmeztet, hogy amikor együtt vagyunk, a Szellem megnyilvánulásai nem vezethetnek zűrzavarhoz és nem terelhetik el a figyelmet a lényegről: egymás építéséről. Ha valaki csak az Úrral akar lenni, a saját „belső kamarájában” azt csinálhat, amit csak akar, úgy éli meg az Úrral a szerelmes együttlétét, ahogy az neki a legjobb. De ha egybegyülekezik a testvéreivel, akkor már rájuk is figyelemmel kell lennie. Ne címezzen üzenetet a gyülekezethez nyelveken, ne vágjon a másik szavába még akkor sem, ha úgy érzi „extázisba” került. A fő rendező elv: egymás építése és az, hogy:

„minden illendően és rendben történjék.” (1Kor 14,40)

Az utánzások és erőltetett majmolásai a valódinak tényleg taszítóak és árnyékot vetnek a valódira. De ilyenek mindig minden mozgalom farvizén megjelentek. Ettől még a „valódi” létezik. Azoknak pedig, akik arra hivatkozva utasítanak el bármilyen megnyilvánulást, hogy az „megalázó helyzetbe hozza a hívőt. És Isten olyat nem akarhat…” Dávid táncának a történetét ajánlom a figyelmébe. A király annyira extázisba jött a frigyláda előtt, hogy szinte meztelenül és önkívületben ugrált és pörgött az egész nép szeme láttára. Ez nem tetszett a feleségének, Mikálnak, mert méltóságon alulinak tartotta, és megfedte Dávidot. Erre ezt a választ kapta.

„Az ÚR színe előtt jártam szent táncot, aki engem választott apád helyett és egész háza népe helyett, és engem rendelt az ÚR népének, Izráelnek a fejedelmévé. Igen, az ÚR színe előtt! És ha még ennél is jobban megalázkodom, és még alávalóbb leszek magam előtt, akkor is tisztelni fognak a szolgálók, akiket te emlegetsz.”

Egymást nem alázhatjuk meg, de magunkat igen. Az a helyes tehát, ha a tartalomra figyelünk és nem a külsőségekre. Ne fogadjunk el semmit csupán a forma miatt, de ne is utasítsunk el semmit csupán azért, mert szokatlan formában jelentkezik. Nézzünk a fecsegő felszín mögé, és keressük a lényeget.