Várni – jó!

Lelki füleimmel hallom a tiltakozó kórust: nem jó, egyáltalán nem jó várni!

Igaz, a várakozás általában  nem tartozik a kívánatos dolgok közé. Korunk embere sok mindent akar, és  lehetőleg azonnal. A valós, vagy képzelt szükségletek haladéktalan kielégítésére egész  iparágak szakosodtak, és szinte azonnal meg is kapjuk, amit szeretnénk. Nem tudom, boldogabbak lettünk-e attól, hogy az  instant élelmiszerekkel pillanatok alatt csillapíthatjuk éhünket-szomjunkat; az interneten azonnal megszerezhetjük a szükséges információt; a mobilon, vagy a facebookon azonnal elérhetünk bárkit, és minket is elérhet bárki…A Biblia így tanít a várakozásról: „Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig.”(Jer.Sir.3:26)

Próbálj meg engem…

Sok keresztény ember tapasztalja azt, hogy a megtérés utáni eufórikus időszak, a kezdeti áldások, lelki ajándékok, sikerek és eredmények után hirtelen küzdelmesebb, sivatagosabb periódus következik. Anyagi vagy más természetű nehézségek, betegségek, esetleg veszteségek  teszik próbára az ember hitét és lelkierejét.

Úgy gondolom, hogy – elhívásunk után – Isten körbevesz bennünket szeretetével,  megerősít az áldásaival. Ezt követően pedig próbára teszi a hitünket: vajon méltók vagyunk-e nagyobb áldásokra és nagyobb feladatokra is? A kipróbáltság mértéke  és a feladat – a szolgálat – nagysága mindig egyenes arányban áll egymással.

Isten  – akárcsak a jó edző –  azon a területen tesz próbára bennünket, ahol nem vagyunk erősek. Ahol korábban kudarcot vallottunk. Vagy ahol még fejlődnünk kell. A próbatétel  –  pedig de sokszor szeretnénk elkerülni! – minden esetben lelki-szellemi növekedésünket segíti elő, amennyiben valóban kitartunk, és hűségesen ragaszkodunk Isten Igéjéhez, nekünk adott ígéreteihez.

Saul és a hét nap

Ezt a bátortalan, a stresszhelyzetet nehezen viselő fiatalembert Isten apró lépésekben, gondoskodó szeretettel készítette fel a királyi pozíció elfoglalására. Több „identitáserősítő injekciót” adott  neki az ammoniták felett aratott döntő győzelemig. (1Sámuel 9-11)

Aztán teltek az évek. Saul igazi uralkodóvá érett, megszervezte az ország közigazgatását, és a védelmet biztosító hadsereget. Volt palotája, gazdagsága, királyi udvartartása,  családja, fiai; a trónörökös hercegek – különösen Jonathán –  mellette harcoltak a filiszteusok ellen vívott csatákban.

Isten ekkor látta elérkezettnek az időt, hogy újabb prés alá tegye Sault. Akkor tette próbára a hitét, amikor jócskán volt veszteni valója: nemcsak az ő élete, de családja, népe sorsa, egész addig sikeresen felépített egzisztenciája forgott kockán. Sámuel próféciája így szólt:

„Most azért menj le énelőttem Gilgálba, és ímé én lemegyek tehozzád, hogy égőáldozatot áldozzam és hálaáldozatot hozzak. Hét napig várakozzál, míg hozzád megyek, és akkor tudtodra adom, hogy mit cselekedjél.”(ISám.10:8)

Harmincezer filiszteus szekér, hatezer lovas, és tengernyi gyalogos vonult fel Mikmás és Béth Aven környékén Saul serege ellen. A gyengén felfegyverzett izraeli sereget mindössze háromezer harcos alkotta; kétezer a királlyal, ezer pedig Jonathánnal volt (1Sám.13:2). A helyzet annyira kilátástalan, a győzelemnek annyira nem volt esélye sem, hogy „Saul … még Gilgálban volt, és az egész nép, amely vele volt, rettegett. És várakozék hét napig, a Sámuel által meghagyott ideig, de Sámuel nem jött el Gilgálba, a nép pedig elszélede mellőle.(ISám.13:7-8)

Ismerjük a történet végét: Saul nem tudott várni.

Az igazi tragédia az volt, hogy hét napig tudott várni – csak az utolsó néhány órában fogyott el a kitartása. Most nem bújt el a stresszhelyzet elől a ruhák mögé, mint a királyválasztáskor, de hitetlensége az áldozati  pótcselekvésben nyilvánult meg.

Amikor meggyújtotta az áldozat alatt a tüzet – amihez nem volt joga – Sámuel már útban volt, s még el sem hamvadt a parázs, a próféta megérkezett.

Néhány óráig kellett volna még kitartani Saulnak, de nem volt rá képes. A királyságába került neki ez a néhány óra. „Nem tartottad meg, amit az Úr parancsolt néked” – mondta Sámuel a királynak. Saul bűne az Istenbe vetett bizalom, a hit hiánya volt. Dávid  ezt mondta: „Mikor félnem kellene is, én bízom te Benned”.(Zsolt.56:4)

Várakozás:  bízni Istenben

Isten néha beleenged emberileg kilátástalan helyzetekbe. Lehet ez betegség, vagy anyagi, esetleg más nyomorúság; gyakran úgy érezzük, hogy már sokszorosan túlmentünk a tűréshatáron. Ilyenkor kell megerősíteni Istenbe vetett hitünket.

„Mikor megsokasodtak bennem az én aggódásaim, a te vigasztalásaid megvidámították az én lelkemet.”(Zsolt.94:19)

„De  én az Úrra nézek, és várom az én szabadításom Istenét; meghallgat engem az én Istenem.” (Mikeás 7:7)

Naponta meg kell ismételni azokat a kijelentéseket, ígéreteket, amelyeket Tőle kaptunk. Isten szereti, ha „szerelmet vallunk” neki. Szereti, ha ilyen helyzetben is tudunk hálát adni, ha elmondjuk neki, hogy Ő milyen jó, mennyire szeret bennünket, és Őrá nézünk, nem a körülményekre. Át kell magunkat programozni arra, hogy az Ő arcát szemléljük, ahelyett, hogy állandóan a kezét figyelnénk, mit tartogat a számunkra.

Gyakran tűnik úgy, hogy Isten késik. Hogy bennfelejtett bennünket a tüzes kemencében. Hogy már nagyon sokszor elmúlt hét nap, és rengetegen vannak a filiszteusok. De tudni kell, hogy az Örökkévaló gondolatai nem a mi gondolataink, az Ő útai nem a mi útaink, az Ő időléptéke nem a mi pillanatnyi létünkhöz szabott.

Nem mondjuk-e sokszor mi is, hogy ha itt lettél volna, ez meg ez nem történik velünk, nem kiabálunk, hogy Mester, nem törődsz vele, hogy elveszünk?

Isten azt szeretné, ha szemrehányó,  vádaskodó  és kétségbeesett kiáltások helyett a hit beszédét mondanánk ki minden nehéz helyzetben. Szeretné, ha emlékezetünkbe idéznénk, hányszor megsegített, megtartott, meggyógyított, kilátástalan helyzetekből megszabadított bennünket.

A várakozás nem azt jelenti, hogy ülök, és nem csinálok semmit. A várakozás azt jelenti, hogy szólom a hit beszédét, teszem a hit cselekedeteit, miközben ügyemet az Örökkévalóra bízom, és várom az én szabadításom Istenét.

Szabaddá teszem az utat előtte, hogy Tőle jöjjön a megoldás, és világossá váljék mindenki előtt az Ő dicsőséges szabadító hatalma. Várni valóban nem jó. De az Úrra várni csodálatos dolog, mert közben kijelenti magát nekünk, szorosabb közelségbe kerülünk Vele, mélyebb igazságokat ismerünk meg, és növekedni tudunk a szellemi életünkben.

Krajcsir Piroska