A felolvasástól a tanításig

 „Amíg megérkezem, legyen gondod az Írás felolvasására (anagnószisz), az igehirdetésre (paraklészisz), a tanításra (didaszkalia). Ne hanyagold el a benned levő kegyelmi ajándékot, amelyet prófécia által kaptál a vének kézrátételével”. (1 Tim 4,13-14)

Az ihletett igehirdetés legalapvetőbb fokozata a felolvasás. A felolvasásnak is akkor van haszna, ha az, aki olvassa, hisz az Írások ihletettségében, ahogyan szükséges a hallgatónak is hittel párosítania (elegyítenie) azt, amit hall. Ha egy közösségben nincs jó igehirdető, akkor is lehet olvasni az Írásokat.

Amit olvasunk, azt értelmezni is kell. Meg kell értenünk a szöveg helyes jelentését (már ez sem megy mindenkinek), vissza kell fejtenünk a logikai érvelést, észre kell vennünk az ok okozati összefüggéseket, el kell helyeznünk az idézetet a szövegkörnyezetben és a szövegösszefüggésben. Ki kell hámoznunk a mondanivalót, hogy azt értsük, amit a szerző mondani akart és ne azt, amit mi a szövegbe belelátunk. Végül le kell fordítanunk a hallottakat a magunk helyzetére, hitet és cselekvési mintákat nyerni arra a konkrét élethelyzetre, amiben mi vagyunk.

A következő fokozat, a „paraklészisz”, a Szentlélek legalapvetőbb tevékenysége. Bátorítást, buzdítást (vigasztalást) jelent. A hitet ugyanis táplálni kell, emlékeztetnünk kell magunkat az Írások alapvető igazságaira. Szükséges, hogy a világ által mindenféle ingerekkel bombázott érzéseink és gondolatink között rendet vágjunk, és újra és újra megerősítsük magunkat abban a meggyőződésben, amire már eljutottunk. Ezt a mentorálást végzi bennünk és általunk a Szent Szellem, aki nem csak a lelkiismeretünkhöz szól belül, hanem megtölti a szívünket igékkel, hogy azok „túlcsordulva”, a szánkon is kijöjjenek, és élő (forrás) vízként szolgáljanak a környezetünk számára. Aki szomjazik, ihat belőle.

A prófétálás fő célja, hogy Jézus Krisztus evangéliumának üzenetét elvigyük az emberekhez. A Krisztusról szóló bizonyságtétel ugyanis „a prófétaság szelleme”, és Jézus is azt mondta, hogy a Szentlélek eljövetelének fő célja az, hogy erővel (dünamisz) ruháztassunk fel a tanúságtételre „a Föld véghatáráig”. A bizonyságtevés lényege, hogy elmondjuk a hitünket Jézusban, mint Krisztusban, és tanúskodjunk arról, amit Isten tett az életünkben. Ilyen alkalmakkor gyakran át fogjuk élni, hogy a Szentlélek átveszi a szólást, és adja a szavakat a szánkba. A bizonyságtevésünk pedig átmehet igehirdetésbe, sőt prófétálásba vagy más karizmák megnyilvánulásába (ismeret szava, gyógyítások, stb.) Ilyenkor fontos tudni, hogy ez nem rólunk szól, hanem Isten abban használ bennünket, hogy szóljon azokhoz az emberekhez, akiknek éppen szolgálunk. A (ciprusi és cirénei) tanítványok antióchiai áttörése sem azért volt, mert mást vagy másképpen mondtak, mint addig, hanem Isten volt az, aki kiszemelte magának azt a várost. Ahogyan Péter prédikációja Kornéliusz házában sem a saját „kenetét” vagy retorikai tudását bizonyította, hanem azt, hogy Isten Kornéliuszt választotta a nem zsidók közül, hogy a „pogányok pünkösdjében” részesítse. Isten vígasztalain és bátorítani akarja az embereket, akik a bűn és a halál törvénye alatt sínylődve, sokat szenvednek. Legyenek azok az egyházon belül vagy kívül. Aki pedig mást felüdít („megitat”), maga is felüdül.

Pál ellenséges vagy ismeretlen közegben rendszeresen azzal kezdte a szolgálatát, hogy elmondta hitre jutásának a történetét (a bizonyságát), azután pedig gyakran továbblépett és átcsapott igehirdetésbe.

Újabb szintet képvisel a „didaszkalia”, a tanítás. Itt már az olvasott szöveget tágabb összefüggéseibe kell helyeznünk, össze kell vetnünk más bibliai részekkel, igei alapelvekkel. Ez több ismeretet, nagyobb értettséget, szélesebb látókört feltételez. A tanítást a hit mértékével (metron) arányban (analógia) kell végezni, írja Pál:

„A nekem adatott kegyelem által mondom tehát közöttetek mindenkinek: ne gondolja magát többnek, mint amennyinek gondolnia kell, hanem arra igyekezzék mindenki, hogy józanul gondolkozzék az Istentől kapott hit mértéke (metron) szerint. Mert ahogyan egy testnek sok tagja van, de nem minden tagnak ugyanaz a feladata (praxisz), úgy sokan egy test vagyunk a Krisztusban, egyenként pedig egymásnak tagjai. Mert a nekünk adatott kegyelem (kárisz) szerint különböző ajándékaink (kariszma) vannak, eszerint szolgálunk is: ha prófétálás adatott, akkor a hit szabálya (analógia) szerint prófétáljunk, ha valamilyen más szolgálat adatott, akkor abban a szolgálatban munkálkodjunk: a tanító a tanításban, a buzdító a buzdításban, az adakozó szerénységben, az elöljáró igyekezettel, a könyörülő pedig jókedvvel. (Róma 12,3-8)

A tanítás legalapvetőbb hite az, hogy a teljes Írás egy szerző, a Szentlélek műve, ezért nem belemagyarázni kell, hanem felfedezni, megérteni az összefüggéseket.

(A „hit mértéke” elv ugyanakkor azt is feltételezi, hogy amire Isten nem ad hitet, azt nem is akarja elvégeztetni velünk, vagy inkább: nem velünk akarja elvégeztetni. Ezért nem tragédia, ha nincs „mindenre” hitünk. De amire van, azt tegyük meg!)

Pál a nyitó igerészben figyelmezteti Timótheust, hogy Isten kiválasztotta őt az igehirdetés szolgálatára, és erről próféciát is kapott. Alkalmasságát a vének is elismerték kézrátételükkel, tehát ne bizonytalanodjon el az elhívásában, hanem képviselje a felismert igazságokat bátran és kompromisszumok nélkül. Ha az igehirdetését nem is fogadnák el, az Írásokat akkor is lehet olvasni mindenki épülésére.

Felolvasni (szinte) mindenki tud, értelmezni már nem. Buzdítani még bonyolultabb, tanítani pedig – bár sokan próbálnak – ezek közül a legnehezebb. A hibázás lehetősége és a szubjektív elemek is egyre nőnek. Ezért Jakab már így figyelmeztet: „ne legyetek sokan tanítók, hiszen tudjátok, hogy súlyosabb ítéletben lesz részünk” (Jak 3,1). A tanító ugyanis már nem csak magért felel, hanem azokért is, akik követik a tanításait.