A reménységről – Lajta Brigitta

Karácsony táján sok üzenet szólt a reménységről, de ilyen nehezen még nem született meg cikkem.

Mindig azt hallom másoktól, hogy azért vannak nehézségeim, mert nincs hitem, de valójában reményem nem volt. Annyi nyomorúságot éltem már át születésemtől kezdve, hogy elképzelni sem tudtam, lehetne jobb. Nem értettem, hogy milyen csere történt valójában a kereszten. Annyit tudtam, hogy a bűneim meg vannak bocsátva, és halálom után a mennybe kerülök, ahol Isten mindenféle csodálatos dolgot készített az Őt szeretőknek. De az életemet azok a prédikációk határozták meg, hogy „itt a földön nyomorúságtok lészen”.

Sokat olvasom mostanában a Zsoltárokat. Nagy részüket Dávid írta, amikor üldözték. A 69. Zsoltár arról szól, hogyan könyörgött Istenhez, amikor nyomorúságban volt. Még a gödör alján sem vesztette el a reménységét, hogy jóra fordul Júda sorsa.
Zsolt 69:36
Mert Isten megszabadítja a Siont, és fölépíti Júda városait: ott laknak majd és birtokolni fogják. Szolgáinak utódai öröklik, és ott laknak majd, akik nevét szeretik.”

 Zsolt 71:14

Én pedig szüntelen reménykedem, és folyton dicsérlek téged.”

Dávid a legnehezebb helyzetben sem adta fel a reményt. A Péld. 13 azt mondja, hogy a halogatott reménység beteggé teszi a szívet, de élet fája a beteljesült kívánság. Isten pedig nem akar minket beteggé tenni.Ábrahámnak és Sárának 25 évig kellett várnia Izsákra Isten ígéretétől számítva.

Azért kapták meg az ígéret gyermekét, mert egy percre sem veszítették el a reményt? 

Egy esetről biztosan tudunk, amikor a saját kezükbe vették sorsuk irányítását. Sára a szolgálóját adta Ábrahámnak, és ebből a kapcsolatból született Ismael, akinek utódai ma is állandó veszélyforrást jelentenek az emberiségre.

Néha nekünk is nagy a kísértésünk, hogy „besegítsünk” Isten munkájába, mert talán az Úr erre vár, de ebből többnyire csak baj származik.

 Ézsaiás azt mondja, hogy „meglankadnak, megtántorodnak még a legkülönbek is, de akik az Úrban bíznak, azoknak ereje megújul” Ézs 40: 30-31

 Jeremiás így biztat minket a 29:11-ben:

Így szól az Úr: békességre és nem háborúságra gondolok, hogy jövőt és reménységet adjak nektek.”

 Ezek szerint a reménységet is Isten adja? Még reménykedni sem tudunk magunktól? Lehet, hogy ezt csak a kiváltságosoknak adja? Tehetünk egyáltalán valamit, hogy remélni tudjunk, vagy tehetetlenül várjuk, hogy adja-e az Úr, vagy mi nem tartozunk a kiváltságosok közé?

A válaszokat Pál apostol adja meg a Rómaiakhoz írt levél 8. fejezetében a 18. verstől, ami úgy kezdődik, hogy Isten fiainak reménysége.Mert azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely majd megjelenik nekünk”.

Róma 8:24

Mert ebben a reménységben tartattunk meg, de a látható reménység már nem reménység, mert amit lát az ember, miért remélné is azt? Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, türelemmel várjuk.”

 Róma 8:28

Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van.

 A megoldást a Róma 8:31-ben találjuk:

Ha Isten velünk, ki ellenünk? Aki az ő tulajdon Fiát nem kímélte, hanem őt mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk mindent vele együtt?”

 A Zsid 6:12 pedig így szól „hit és béketűrés által örököljük az ígéreteket.”

Mi is valójában a reménység? A választ a csütörtöki bibliaórán értettem meg. A reménység egy horgony, ami be van akasztva a mennybe. Vagyis ez egy nagyon stabil, állandó tényező, ami, vagy inkább, Aki mindenki számára ugyanazt ígéri. A mi feladatunk, hogy egyre többet megismerjünk ebből a jövőbeni ígéretből. Mindannyian, akik hiszünk Jézus Krisztusban, össze vagyunk kötve ezzel a horgonnyal.

Jó, de akkor mi a hit szerepe? A hitünk az, amivel kapaszkodunk ebbe a kötélbe. Amiben hiszünk, azt le tudjuk hívni a jelen életünkbe, és így a láthatatlanból előállnak a látható dolgok. Mindnyájunknak vannak olyan területei az életünknek, ahol erős a hitünk, és van, ahol gyenge. A gyenge területeken jönnek a próbák, mert a Mennyei Apukánk azt szeretné, ha az életünk minden területén erős lenne a hitünk.

Mit jelent ez a gyakorlatban?

Amiben már hitre jutottunk, abban teljesen rábízzuk magunkat a Gondviselésre, vagyis két kézzel markoljuk azt a bizonyos kötelet, és nem félünk, a levegőben is biztonságban érezzük magunkat.

Ha viszont nem bízunk abban, hogy Isten be fogja tölteni a szükségeinket, akkor próbálunk emberi módon besegíteni, mint ahogy Ábrahám és Sára is tette. Ilyenkor egyik kezünkkel próbáljuk fogni a kötelet, a másikkal viszont valami „biztos” kapaszkodót keresünk. Ennek aztán többnyire meg is lesz a nemkívánatos eredménye.

A kép persze nem tökéletes, de nekem Isten egyre többször ilyen módon mutatja meg, hogy miben kell erősödnöm. Jelenleg az életem leggyengébb területe az anyagi áldásokban való hit, ezért a Bibliának az erre vonatkozó részeit tanulmányozom, Amikor aggódni kezdenék, akkor a Szentlélek eszembe juttatja a megfelelő igét, vagy egy dicsőítő dalt, ami arról szól, hogy az Úr már mindent nekünk adott, csak birtokba kell vennünk.