Ami a császáré

„Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené” – hangzanak Jézus híres szavai, amikor a Heródes-párt (a római megszállók pártja) megpróbálta tőrbe csalni (Mt 22,21). Az adópénz a császár képmását hordozza, az ember pedig Istenét, vagyis Jézus azt tanította, hogy magunkat adjuk Istennek, az adót pedig fizessük meg a világi hatalomnak. Ezzel összhangban ír Pál is:

„Adjátok meg mindenkinek, amivel tartoztok: akinek az adóval, annak az adót, akinek a vámmal, annak a vámot, akinek a félelemmel, annak a félelmet, akinek pedig tisztelettel: a tiszteletet.” (Rm 13,7)

Ez tehát az isteni alapelv, melynek nem csak a büntetéstől való félelem miatt, hanem a lelkiismeretért is engedelmeskedni kell. Az adófizetéssel ugyanis elismerjük, hogy Isten rendelése az államhatalom, amely fenntartja a rendet.

A nehézséget az okozza, hogy ez egy abszolút vagy relatív parancs-e? Jézus ugyanis nem mondta meg, hogy mennyi adót fizessünk? Mit tegyünk, ha az állam irreális követelményeket támaszt?

Egyszerűbb lenne azt mondani, hogy ez mindig, minden körülmények között így van és kész. Csakhogy a hatalomnak való engedelmesség alól is vannak kivételek. Az apostolok szembeszálltak a szanhedrinnel, amikor az be akarta tiltani az evangelizálást. Pál a császárra sem szégyellt apellálni, amikor ártatlanságát bizonygatta. Dávid bizony elmenekült Saul elől és nem engedelmeskedett neki, amikor az az életére tört. A tíz törzs „beintett” Roboámnak, amikor nem akarta az adóterheket csökkenteni – és a sort hosszan lehetne folytatni.

Ugyanez a helyzet a „tiszteld apádat és anyádat” parancsolattal. Ha a szülő a – neki egyébként Istentől adott – tekintélyével olyan helyre tolakszik be, amely őt nem illeti, akkor ott is az a válasz: „ki az én anyám, és kik az én testvéreim? Azok, akik cselekszik az én mennyei Atyám akaratát…” (Mk 3,35). Ha az államhatalom a – neki egyébként Istentől adott – tekintélyével olyan helyre tolakszik be, amely őt nem illeti, akkor az a válasz: „Igaz dolog-e az Isten szemében, hogy inkább rátok hallgassunk, mint Istenre: ítéljétek meg magatok” (ApCsel 4,19).

Vajon egy gyilkos politikai rendszerben mi a helyes, ha engedelmeskedünk neki, vagy ha szembe szállunk vele? Ha vak engedelmesség volna minden esetben a mérvadó, akkor igazuk lenne azoknak, akik azt mondták: „parancsra tettem…”

A jó és harmonikus az lenne, ha a hatalom tenné a dolgát, üldözné a bűnt, vigyázná az életünket, az egészségünket és a javainkat. Mi pedig hálás szívvel fizetnénk az adót és a vámot.

Csakhogy az emberiség történelme a hatalommal való visszaélés története – ahogyan Sámuel előre figyelmeztette Izrael törzseit: „Legjobb szántóföldjeiteket, szőlőiteket és olajfa-kertjeiteket elveszi, és hivatalnokainak adja. Vetéseitekből és szőlőitekből tizedet szed, és udvari embereinek meg hivatalnokainak adja.  Szolgáitokat és szolgálóitokat, legszebb ifjaitokat, még a szamaraitokat is elveszi, és a maga munkáját végezteti velük. Nyájaitokból tizedet szed, ti pedig a szolgái (alattvalói) lesztek. Akkor majd panaszkodtok királyotok miatt, akit magatoknak választottatok, de akkor már nem válaszol az ÚR.” (1Sám 8,14-18)

A hatalommal való visszaélésnek pedig elemi része volt az adószedés jogával való visszaélés. Jézus korában a bűnöző szinonímája volt a vámszedő, a nép legalja, akiket csak a prostituáltakkal említettek együtt. A király ugyanis nem maga szedte be az adót, hanem meglicitáltatta vámbérlőkkel (ilyen „fővámszedő” volt például Zákeus is), a vámbérlő előre befizette a kincstárba a pénzt, azután pedig kvázi bűnözőket fogadott fel, akiknek az volt a feladatuk, hogy behajtsák az adót. Ők pedig nem csak azt hajtották be, ami a királynak járt, hanem a vámbérlő hasznát is. Sőt saját zsebre is dolgoztak. Ehhez nem volt mindenkinek gyomra, ahogyan ma sem való a behajtói szakma mindenkinek. Zákeus is érdekes felajánlást tett: „…és ha valakitől valamit kizsaroltam (eszükofantésza), a négyszeresét adom vissza neki.” Az itt „zsarolásnak” fordított kifejezés szószerint: „fügejelentő”. Arra utalt, hogy a görög városállamok megtiltották a gabona és a füge exportját, hogy legyen az országnak mit ennie. Otthon ugyanis hatósági ár szabályozta a piacot, máshol drágábban is el lehetett adni az élelmiszert. A „fügejelentő” a hatóságot figyelmeztette arra, hogy tiltott export folyik. Később a besúgás és a zsarolás szinonimája lett, mivel a lebuktatott kereskedőt zsarolni lehetett, vagy a besúgó pénzt kapott az államtól. Zakeus szóhasználata tehát arra utal, hogy a terepen működő behajtó olyasmire bukkant, amit az alattvaló eltitkolt a kincstár elől. Megzsarolta az adózót, a kizsaroltat pedig zsebre tette. Még sajátosabb, hogy a felajánlása csak az adózó kárát érintette, a kincstáré szóba se került. Szóval olyasmi ez, mint amikor az ellenőr szemet huny a hiányosságok felett némi csúszópénzért és nem szabja ki a büntetést. Bár a kincstárat is kár éri, a „lopást” Zakeus csak az adózó irányába ismeri el. Ennek az oka abban van, hogy a kincstár azért nem megy tönkre ettől, de az adózó bizony belerokkanhat egy-egy ilyen „védelmi” pénz vagy vesztegetés megfizetésébe.

Szóval a probléma az ókortól napjainkig az, hogy az államnak jár az adó, de mennyi? Jézus mintha szemérmesen hallgatna erről. Meddig tart a köteles engedelmesség, és hol van az a határ, ahol már tulajdonképpen istentelenség engedelmeskedni? Tartok tőle, hogy erre általános szabályt nem lehet adni (már Jézus se adta magát a Heródes pártiak kezére – én se tennémJ). Az nyilvánvaló, hogy semmi adót sem fizetni bűn, ha ugyanakkor igénybe vesszük az állam szolgálatait. De az is bűn, ha az „adószedés” eredménye az, hogy az emberek éheznek vagy netán éhen hallnak. Az ilyen esetek még az Istennek tett szent esküvés alól is feloldoztak, nemhogy az adózás alól (Mt 15). Nem hiszem, hogy egy szegény ember lelkiismeretét Isten megterhelné, ha fát lop az erdőből, hogy meg ne fagyjanak a gyerekei, vagy feketén vállal munkát, netán nem lyukaszt jegyet, mert nem telik bérletre – de ha elkapják, meg fogják büntetni. Könnyű megszokni a stikliket, és megmaradni mellettük az után is, hogy a szükséghelyzet elmúlt. De nagyobb a bűne annak, aki csak azért alkalmaz feketemunkásokat, hogy nagyobb legyen a nyeresége, vagy uzsorát vet ki a csapdahelyzetben levőkre, hogy nyerészkedhessen. A köznyelv is ismeri az olyan mondásokat, hogy „a szükség törvényt bont”. A lopás valahol ott kezdődik, amikor már nem a szükség kényszerít, hanem a mohóság, a kapzsiság hajt. Egy hívő életében is lehetnek szűkös idők, amikor kénytelen a túlélése érdekében olyan dolgokat tenni, amelyek megterhelik a lelkiismeretét. Csak azt tudom tanácsolni, hogy igyekezzen ezektől minél hamarabb megszabadulni, mert a jó lelkiismeret nagyon sokat ér:

„Az Urat, a Krisztust tartsátok szentnek szívetekben, és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet. Ezt pedig szelíden és tisztelettudóan, jó lelkiismerettel tegyétek, hogy amivel rágalmaznak titeket, abban megszégyenüljenek azok, akik gyalázzák a ti Krisztusban való jó magatartásotokat. Mert jobb jót, mint gonoszt cselekedve szenvedni, ha ez az Isten akarata.” (1Pé 3,15-17)

Létezik tehát az együttélés egyfajta egyensúlya, az adófizető és az állam között, az „élni és élni hagyni”. Ezt az egyensúlyt tükrözik ideális esetben az adótörvények, melyeket a politika alakít. Ha nem így volna, akkor viszont mindenkinek magának kell megtalálnia ezt az egyensúlyt a hite mértéke szerint. Ebben is lesznek hitben erőtlenek, de erősek is, akik tudják, hogy az Úr képes őket megáldani olyan körülmények között is, melyek között mások talán nem boldogulnak. Boldogok, akik befizetik minden adójukat és mégis megélnek.

Amikor Kapernaumba értek, odamentek Péterhez azok, akik a templomadót szedték, és megkérdezték tőle: „A ti mesteretek nem fizet templomadót?”  „De igen” – felelte. Amikor bement a házba, Jézus megelőzte, és így szólt:  „Mit gondolsz, Simon, a földi királyok kiktől szednek vámot vagy adót: fiaiktól-e vagy az idegenektől?” Miután így felelt: „Az idegenektől”, Jézus ezt mondta neki: „Akkor tehát a fiak szabadok.  De hogy ne botránkoztassuk meg őket, menj a tengerhez, vesd be a horgot, és fogd ki az első halat, amely ráakad. Amikor felnyitod a száját, találsz benne egy ezüstpénzt, vedd ki, és add oda nekik értem és érted.” (Mt 17,24-27)

Akinek van füle a hallásra, hallja.