„Bővölködés” és tized

Karizmatikus körökben elterjedt a „bővölködés evangéliumának” nevezett tanítás, amelynek elévülhetetlen érdeme, hogy felszámolni igyekezett az „evangéliumi szegénység” tévhitét. Kontraszelekciót és elhajlásokat okozott ugyanis az egyházban az, hogy a szegénységet a szentség szükséges velejárójának tekintették. A tehetséges emberek ezért inkább a világban keresték a boldogulásukat, és nem léptek szolgálatba, mert nem akarták ezt a mintát követni. A jó igehirdető tevékenységének nincs „direkt” anyagi haszna, azonban hitet, reményt szól az embereknek, segít legyőzni a bűnt (amely a legköltségesebb dolog az emberek életében) és ezzel – ugyan nem mindig mérhetően – de hozzájárul ahhoz, hogy a hívők jobban éljenek. Ha jól csinálja a feladatát, akkor „kettős tisztességre” kell méltónak tartani. Egy Istentől adott szolgálat vagy közösség támogatása részestárssá tesz: ha nem is vagyok próféta, mégis próféta jutalmában részesülhetek. (Mt 10,41; Filippi 4,17-19)

Ugyanakkor a bővölködés tanításába is becsúszott egy sor túlzás, és félreértés, aminek mára már látható elhajlás lett a következménye. A bővölködés prédikátorok kérkednek a vagyonukkal és a pazarló életmódjukkal, a tévésókban a legintenzívebben a pénzért (sőt néha úgy tűnik, hogy a pénzhez) imádkoznak. Ez nem csak a világiakban, hanem a hívőkben is visszatetszést kelt. Nehéz lenne Pálról vagy Péterről elképzelni, hogy gyémántgyűrűiket rázva prédikálnának arról, hány luxuslakásuk és -bárkájuk van szerte a világon. Vagy tógájuk drága anyagára hivatkozva győznék meg a hallgatóságot arról, hogy milyen áldottak, és ez nekik jár, mint királyi gyermekeknek. Sőt, vannak kifejezetten olyanok is, akik ráutaznak a hívők jószívűségére és „házalnak” az evangéliummal, mint valami árucikkel.

„… a kik az istenfélelmet nyerészkedésnek tekintik. Azoktól, a kik ilyenek, eltávozzál. De valóban nagy nyereség az Istenfélelem, megelégedéssel; Mert semmit sem hoztunk a világra, világos, hogy ki sem vihetünk semmit; De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele. A kik pedig (hívő létükre) meg akarnak gazdagodni, kísértésbe meg tőrbe és sok esztelen és káros kívánságba esnek, melyek az embereket veszedelembe és romlásba merítik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme: mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől, és magokat általszegezték sok fájdalommal.” (1 Tim 6,5-10)

Figyeljük meg, hogy itt nem pogányokról van szó, hanem olyan prédikátorokról, akik nagyon is evilági hasznot akarnak húzni az emberek istenfélelméből.

A bővölködés evangéliumának egyik fő üzenete az, hogy az engedelmesség áldottá tesz, az áldás pedig gazdaggá, de legalább is bővölködővé, s fordítva: az engedetlenség átkot hoz, az átok pedig szegénységet. Ahol elhiszik ezt a sematikus képet, ott a szegény testvérek nem számíthatnak együttérzésre, csak megvetésre, elvégre „nyilván” engedetlenek, és átok alatt vannak. Másrészt a hívő gazdagsága egyúttal „bizonyítéka” engedelmességének is. Ez így persze nem igaz. Szegények mindig lesznek velünk, ezt maga Jézus mondta. Még a példaértékű jeruzsálemi gyülekezetben is voltak szegények (akiknek Pál rendszeresen gyűjtött). Jakab arra figyelmeztet levelében, hogy ha egy szegényt megvetünk a szegénysége miatt, míg a gazdagot tiszteljük, gazdagsága miatt „gonosz gondolkodású bírákká” lettünk. Másrészt a laodíceaiak gazdagnak tartották magukat, míg Isten pedig nyomorultnak és mezítelennek látta őket. Szodoma jóléte sem éppen az engedelmesség és az áldás bizonyítéka volt. De a legkirívóbb példa a szegény Lázár és a gazdag esete. Ha a gazdagság az Isten iránti engedelmesség bizonyítéka lenne, Lázárnak kellett volna a pokolra és a gazdagnak Ábrahám kebelére jutnia.

A másik hivatkozási pont Ábrahám áldása. Isten azonban nem csak azt ígérte meg Ábrahámnak, hogy „megáldalak”, hanem így folytatta: „és áldássá leszel”. A cél tehát nem pusztán az áldás, hanem az, hogy mi magunk is áldássá váljunk. Isten azért áld meg bennünket, hogy mások számára áldássá legyünk. Más szavakkal: az áldásunk nem arra való, hogy kérkedjünk vele, hanem hogy továbbadjuk a környezetünknek.

A bővölködés tan számos „feltételt” is megfogalmaz nekünk, amit „be kell töltenünk”. Nos, ez csak annyiban helyes, amennyiben azt akarja megfogalmazni, hogy mi mindenben mutatkozhat meg a hitünk. Az újszövetségben ugyanis csak egyetlen feltételt kell betölteni: „ami hitből nincs, bűn az” és „hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni…” Az egyéb feltételek sorjázása csak a cselekedetekből való megigazulni akaráshoz vezet, ami eleve ki van zárva.

A harmadik és legszembeötlőbb aránytalanság, hogy a bővölködésről szóló könyvek alig, vagy egyáltalán nem beszélnek a minőségi munkavégzésről, holott ez az alapja minden bővölködésnek: „Bizony kezed munkáját eszed, boldog vagy, és jól van dolgod” (128.Zsoltár). A Bibliának igenis sok mondanivalója van a munkáról, szorgalomról, kiválóságról, becsületességről, üzleti tisztességről, amelyek nélkül mindenféle „bővölködés” inkább csak átok, mint áldás. Csak ezen a fundamentumon van értelme beszélni a „hit megvallásáról”, az adakozásról és a tizedfizetésről. Ez az amerikai protestantizmusban evidens, de aki csak ezeket a tanítások hallja, könnyen azt hiheti, hogy munka, tanulás, szorgalom nélkül is dől az áldás, elég csak „bőven vetni”. Pál ezzel szemben tudott „bővölködni és szűkölködni is” (Filippi 4,12). Más szavakkal: tudta hogyan élje meg a hitét anyagi bőség vagy szükség idején. Ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy nem engedhetjük meg, hogy szükségek, nélkülözések elszakítsanak Istentől (Rm 8,35). A hívő ember adakozását tehát nem a szegénységtől való félelem, vagy a meggazdagodás reménysége táplálja, hanem az a felismerés, hogy Isten is egy „jókedvű adakozó”, aki bőségesen osztja szét a javait, és mi az Ő természetéből akarunk részesedni. Ő adja kezünkbe a „vetőmagot” és Ő is áldja meg azt, amit hitből vetünk.

„Az Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségben éljetek minden jó cselekedetre. Amint meg van írva: „Bőkezűen osztott a szegényeknek, igazsága megmarad örökké.” Aki pedig magot ad a magvetőnek, és eledelül kenyeret, megadja és megsokasítja vetőmagotokat, és megszaporítja igazságotok gyümölcsét.” (2Kor 9,8-10)

Az adakozás egy harmadik formája a tized, amely körül szintén sok félreértés van. Az ószövetség három féle tizedet ismert. Az első a levitáknak adandó kötelező tized, mivel nekik nem lehetett földtulajdonuk (4M 18,21-28). Aki ezt nem adta meg, Istent lopta meg, mint Ákán (Mal 3,8-10). A második tized is kötelező volt, de ezt pénzre váltva, Jeruzsálembe kellett vinni, hogy az áldozó az ünnepek alkalmával költse el (5M 14,22-29). Hitvallást kellett tennie, hogy nem nyúlt hozzá még a szükség idején sem (5M 26,12-15), majd családjával együtt arra használta, hogy az ünnepek alkalmával örvendezve élvezze, amivel csak Isten megáldotta. Ezt a tizedet minden harmadik évben a szegényeknek kellett adni ugyanarra a célra. A harmadik tized pedig a királynak járt, ahogy Sámuel azt beírta a király jogai közé (1Sám 8,15). Az újszövetségben nincs ilyen kötelező tized, ahogyan a papság is egyetemes. Ezért tévedés és nagy hiba a hívőket lopással vádolni és átokkal fenyegetni az ószövetségi igék alapján.

Létezett azonban – jóval a Törvény előtt – az önkéntes tized intézménye, melyet Ábrahám Melkisédekkel szemben gyakorolt (Héb 7,8), és Jákób is ismert (1M 28,23). Ha pedig a mi Melkisédekünktől, Jézustól, elfogadjuk az úrvacsorában a kenyeret, a bort, és elfogadjuk az áldást, mi is követhetjük Ábrahám hitének a nyomdokait az önkéntes tizedfizetésben. Ez a tized annak a kifejezése, hogy elismerjük: Jézus Krisztusban minden áldás a miénk (Ef 1,3), áldottak vagyunk (Gal 3,14), és mindent annak köszönhetünk, aki meghalt és feltámadt értünk. Ez a tized tehát a hit cselekedete, nem azért van, hogy áldottak legyünk, hanem éppen fordítva. Azért adjuk, mert hisszük, hogy érvényes az áldás, amelyet Jézustól, a Melkisédek rendje szerinti főpaptól kaptunk. Mindent neki köszönhetünk: az életet, a tehetséget, a testi és lelki erőt, a győzelmeket, sikereket, családot, vagyont, kapcsolatainkat.