Görbicz Tamás – Hálaadás, dicséret, imádás

A mai napon a hálaadásról, a dicséretről és az imádásról szól. Ez három nagyon fontos fogalom a Szentírásban. A 100. zsoltárban azt olvashatjuk, hogy „menjünk be az Úrnak a kapuin hálaadással, és az oszlopcsarnokaiba dicsérettel”. A hálaadás, a dicséret és az imádás tulajdonképpen az Istenhez való közeledésünk három nagyon fontos állomása. Ökölszabályként úgy tudjuk ezt megjegyezni, hogy a hálaadás összeköt bennünket Isten jóságával. Amikor hálát adunk, azért adunk hálát Istennek, mert Ő jó! Két okunk mindig van a hálaadásra. A hálaadásunk ugyanis nem attól függ, hogy hogyan érezzük magunkat, vagy hogy mi történt velünk. Én ma – megmondom nektek férfiasan – nehéz szívvel érkeztem ide. Van számos gond, számos probléma az életemben, amiről fogalmam sincs, hogy hogyan fogom megoldani. Olyan feladatok, amiről fogalmam sincs, hogyan fogom megoldani őket. De nem ez számít! Az számít, hogy ezt a távolságot az érzelmeim és az Isten valósága között át tudom-e hidalni, vagy sem. A hálaadás az az eszköz, amivel csökkenteni tudjuk a távolságot köztünk és Isten között. Mi azt szoktuk mondani, hogy menjünk be Isten jelenlétébe. Ez egy paradox fogalom, mert valójában Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Amikor mi idejövünk istentiszteletre azzal a szándékkal, hogy találkozzunk a testvéreinkkel, hogy Istent tiszteljük, akkor Isten itt van és vár bennünket, és az Ő jelenlétében vagyunk. A tét nem az, hogy bekerüljünk Isten jelenlétébe. Két tétje van annak, hogy itt vagyunk. Az egyik az, hogy át tudjuk élni Isten jelenlétét. A küzdelem ezért folyik, mert sokszor a mi belső emberünk (tudatunk, lényünk) nagyon testi.