JÉZUS ÉLETE A NÉGY EVANGÉLIUM ALAPJÁN I. fejezet: Jézus születésének története

4. Keresztelő János születése

Lk1,57Amikor eljött Eliseva szülésének ideje, fiút szült. 
58Meghallották a szomszédai és rokonai, hogy milyen nagy irgalmat tanúsított iránta az Örökkévaló, és együtt örültek vele. 59A nyolcadik napon eljöttek körülmetélni a gyermeket, és apja nevéről Zekárjáhúnak akarták nevezni. 60Anyja azonban megszólalt, és ezt mondta:
– Nem, hanem Jóhannan legyen a neve! 
61Mire ezt mondták neki:
– Hiszen senki sincs a rokonságodban, akit így hívnának! 
62Ekkor intettek az apjának, hogy minek akarja neveztetni. 63Ő táblát kért, és ezt írta rá: „Jóhannan a neve.” Ezen mindenki elcsodálkozott. 
64És egyszerre csak megnyílt Zekárjáhú szája, megoldódott a nyelve, beszélni kezdett, és áldotta az Istent. 65Félelem szállta meg a körülöttük lakókat, és Jehúda egész hegyvidékén beszéltek minderről. 
66Akik meghallották, szívükbe vésték, és így szóltak: „Vajon mi lesz ebből a gyermekből?”
Az Örökkévaló keze pedig valóban vele volt.

A körülmetélés szokása

A gyermek neme – miután a 20. századig ismeretlen volt az ultrahangos vizsgálat – hosszú évezredekig csak a születés pillanatában derült ki. A történetben azért lényeges, hogy a gyermek fiú, mert a neme igazolta az angyali bejelentés igazságát. Ha lány született volna, akkor az angyali bejelentés hazug, ördögi csalásnak minősül; hiszen, ha a kijelentés ebben tévedett, akkor minden más is megkérdőjeleződött volna.

Mivel Izraelnek szövetsége volt Istennel, az újszülött fiúcsecsemőt a megszületését követő hét nap elteltével, a 8. napon körül kellett metélni. A Bibliában a nyolcas szám  az új kezdet jelképe; a hét 7 napja után a  nyolcadik nap egy új hét kezdetét jelenti. A körülmetélés szertartása azt jelentette, hogy a fiúcsecsemők hímtagját takaró bőr, a fityma felső részét körülvágták, és eltávolították. A körülmetélés jelét Ábrahám kapta, amikor hite által megigazult Isten előtt (1M17; vö: Róma 4). Az ábrahámi szövetség e jele Izrael népe számára a mai napig fontos és meghatározó szokás (Józsué5,1-10). A körülmetélés a szövetségkötés aktusa volt, a lehető legminimálisabb vérveszteséggel. A bibliai szövetség ugyanis úgy működik, mint egy végrendelet (testamentum), a „halál” után válik „hatályossá”. Ennek a szimbolikus halálnak a képe a vér ( Héb 9,16-20).

Mózes azonban előre hirdette az ószövetség megkötésekor, hogy Isten egy nap majd népe „szívét” metéli körül (5M30,6). Ez valósul majd meg az új szövetségi bemerítkezésben (Kol 2,11-13). A körülmetélés olyan helyen történt, amely nem volt szem előtt, hanem elrejtették, csak az tudta, akit körülmetéltek, és Isten (Róm2,26-29). Ez is a szív körülmetélésére utal, amely „belül”, a „szív elrejtett”, „belső emberének” szövetsége Istennel. Ugyanakkor a lemetélt bőrdarab azt is jelképezte, hogy az „igazi” (a nem emberek által, a halandó testen végzett, hanem az Isten által a „szíven” végzett) körülmetélés nem más, mint a bűn hatalma alatt levő régi ember „levetkőzése”(Kol 2,11 vö: Róm 6,6; Ef 4,22).

A körülmetéletlenség a tisztátalanságnak, az Istentől távoli, tisztátalan állapotnak a jelképe volt (2M12,43-48; Ésa 52,1). Mivel János zsidó, azon belül is főpapi családba született, akik vallási szempontból a „legelőkelőbbek” közé tartoztak, természetes volt, hogy körül kell metélni. János így a Mózes törvényének, az Ószövetségnek a hatálya alá került.

Miért éppen János a neve?

Az újszülöttet a zsidó hagyomány szerint a nemzetségben öröklődő nevek egyikéről szokták elnevezni.  Csakhogy az angyal a születés bejelentésekor azt parancsolta Zakariásnak, hogy a születendő gyermeket Jánosnak nevezzék. Mivel Zakariás a csecsemő születésekor még nem tudott beszélni, az idős „kismamát” kérdezték, hogy mi legyen a gyermek neve; ezt Zakariás írásban is megerősítette, és az engedelmesség aktusa után tudott újra megszólalni.

János a héber Jo-hannan név megfelelője, amely Isten megváltói nevéből (JHVH) és a „hannan” igéből származik, amely azt jelenti: ’könyörülni’, ’irgalomra indulni’. János szolgálatát és küldetését Isten könyörületből rendelte el, mivel a Messiás megjelenése életet jelentett azoknak, akik benne hisznek. János küldetése az volt, hogy a bűnbocsánat keresztségével hívja megtérésre – akárcsak Illés – Izrael fiait. Erről prófétál majd az apja is, mikor végre újra beszélni tud.

Az Úr keze

A kéz a Bibliában a tettek, a cselekedetek szimbóluma (a szem a tudásé, a láb az életvitelé stb.). Ha Isten keze rajta volt valakin, azt jelentette, hogy Isten természetfeletti hatalmának bizonyos megnyilvánulási jelei voltak az életében. Nem egyszerűen emberi erővel cselekedett, hanem Isten Szelleme működött benne, és rajta erőteljesen. (1Kir18,46; 2Kir3,15; Zs89,21. stb.)

Lk1,67Apja, Zekárjáhú, megtelt Szent Szellemmel, és így prófétált: 

68„Áldott az Örökkévaló, Jiszraél Istene,
hogy meglátogatta népét,
és váltságot szerzett neki.
69Felemelte az üdvösség szarvát nekünk fiának, Davidnak házából,
70ahogyan kijelentette azt szent prófétái által örök időktől fogva:
71hogy megszabadít ellenségeinktől,
és mindazok kezéből, akik gyűlölnek minket;

72hogy irgalmasan cselekedjék atyáinkkal,
és megemlékezzék szent szövetségéről,
73arról az esküről,
amellyel megesküdött atyánknak, Ávrahámnak;

és megadja nekünk,
74hogy ellenségeink kezéből megszabadulva,
félelem nélkül szolgáljunk neki,
75tisztán és megigazultan előtte életünk minden napján.

76Te pedig, kisgyermek, a Magasságos prófétája leszel,
mert az Örökkévaló előtt jársz, hogy előkészítsd az ő útjait,
77hogy megtanítsd népét az üdvösség ismeretére,
bűneik bocsánata által,
78Istenünk könyörülő irgalmáért,
amellyel meglátogat minket a felkelő fény a magasságból;
79hogy világítson azoknak, akik sötétségben s a halál árnyékában lakoznak,
hogy ráigazítsa lábunkat a békesség útjára.”

80A kisgyermek pedig növekedett, és erősödött szellemben, és a pusztában élt egészen addig a napig, amelyen megjelent Jiszráélben.

„Megtelt Szent Szellemmel…”

A „Szellemmel megtelni” kifejezés gyakran fordul elő az Újszövetségben. Arra utal, hogy Isten Szent Szelleme (régiesen: Szentlélek) valamivel „megtölti” a hívők belsejét, mint egy tömlőt. Ezek lehetnek érzések: öröm vagy éppen gyász; lehetnek képek, gondolatok, vagy kijelentések, azaz nem tanulható felismerések. Lehetnek szavak is, amelyek „feszítik” az ember belsejét, és valamilyen formában előtörnek (manifesztáció, megnyilvánulás). Ennek a megnyilvánulásnak a legjellemzőbb formája a beszéd: ilyen a prófétálás, a nyelveken való szólás, a zsoltárének, az ihletett ima, vagy a  dicséret. Erzsébetet Mária látogatásakor töltötte be a Szent Szellem az igazság felismerésével, amely szavakban tört ki belőle. Válaszul Máriát hittel töltötte meg a Szent Szellem, és prófétált. János születése után  Zakariás is olyan igazságokat értett meg Isten üdvtörténeti tervéből, melyek csodálatra és dicséretre késztették.  

Zakariás zsoltár-éneke

Zakariás próféciája két részből áll.

Az elsőben Istent dicséri azért, hogy most teljesíti be mindazt, amit a próféták által előre hirdetett. Ebben is kulcsszerepet játszik az, amire Mária is utalt hálaénekében: az Ábrahámnak esküvel megerősített ígéret a „Mag”-ról, akiben a Föld minden nemzetsége „megáldatik”. Isten elküldte a megígért szabadítót (üdvözítőt) Dávid király házából, hogy népét megváltsa, és megszabadítsa minden ellenségétől: földitől és földön túlitól egyaránt. Az „üdvösség szarva” kifejezés a szabadulásra utal, ugyanis az ókorban a szarv a hatalom és erő jelképe volt. A felkent király egyik feladata mindig az volt, hogy  megküzdjön a nép ellenségeivel, és megszabadítsa őket.

Szintén fontos és visszatérő kép a „megváltás” is. A kifejezés arra utal, amikor valaki egy rabszolga szabadságát megvásárolja (megváltja). Megveszi magának azért, hogy utána felszabadítsa. Isten ezt egyszer már megtette a zsidókkal a néppé válás hajnalán, amikor elküldte Mózest, hogy a népét kiszabadítsa az egyiptomi rabszolgaságból, ahonnan a maguk erejéből nem tudtak volna megszabadulni. A 10. csapás során a páskabáránnyal megmentette őket a pusztító angyaloktól. Ez azt jelentette, hogy Isten  magának váltott meg minden elsőszülöttet, ezért Izraelben minden elsőszülött Istené volt, és bárányáldozattal vissza kellett váltani Tőle.

Isten másodszor is szabadítót küldött Dávid királyi dinasztiájából, hogy véglegesen  szabaddá tegye a népet. Ez azt jelenti, nemcsak a fizikai, de minden szellemi köteléktől, sőt, a bűn és halál törvényétől, az Embergyilkos kezéből is megszabadít. Isten – a Messiás  – újra megváltja magának az embert, ezúttal végérvényesen és tökéletesen. Megtisztítja, megigazítja és megszabadítja minden félelemből.

A zsoltár második része Zakariás éppen megszületett gyermekéről és annak küldetéséről szól. Az újszülött próféta lesz, aki a Messiás előtt egyengeti az utat, és megtanítja a népet az üdvösség ismeretére, mégpedig a kegyelemből (ajándékba) kapott bűnbocsánat segítségével. Mindez pedig Ésaiás próféta jövendölésének beteljesedése arról, hogy a halál sötétségében ülőket meglátogatja a világosság: Ésa 9,1-7. A kép a teremtés kezdetére is utal, amikor Isten világosságot gyújtott a sötétségben.

Mi a puszta?

Izrael földje részben mediterrán, részben szubtrópusi éghajlaton fekszik, ezért területének nagyobb része kősivatag, ahol csak gyér növényzet nő. Ez a gyér növényzet másra nem alkalmas, mint juhok legeltetésére, így a ’puszta’ kifejezés héber megfelelője, a „midbár”, amely olyan kopár helyet jelent, ahol legeltetni lehet. János – mivel Illés küldetésében járt – Illéshez hasonlóan, a pusztában remete módjára élt, azt is mondhatnánk, hogy aszkéta életet élt a kietlenben. Ez az életmód éles kontrasztban állt azzal az életvitellel, amelyre a származása predesztinálta volna őt.  A jeruzsálemi szentélyben ugyanis társadalmi megbecsüléstől övezve, jómódban és nagy pompa közepette végezhették a papok a szolgálatukat.