Krajcsir Piroska – Miért nem értjük Isten haragját?

A Tegyük a helyére sorozat 118. adása (https://www.youtube.com/watch?v=tfsVtvIjfnE) nagyon lényeges alapvetéseket fogalmazott meg, ugyanakkor továbbgondolkodásra késztetett. Mielőtt rátérnék a fenti cím  kifejtésére, érdemes a beszélgetésben elhangzottakból néhány gondolatra visszautalni.

            Testünk és  fizikai valóságunk korlátozottsága miatt Isten személyiségéről csak rész szerint,  tükör által homályosan (1Kor13:12) szerzett ismereteink lehetnek. Ezzel együtt hangsúlyozni kell, hogy nem tehetünk különbséget  az Ó-, illetve az Újszövetség Istenre vonatkozó kijelentései között. Csak a szövetség természete változott meg, Isten személyisége nem; az örök és állandó, alapvető jellemvonása a szeretet.

 „Könyörülő és irgalmas Ő, késedelmes a haragra, és nagy kegyelmű, és bánkódik a gonosz miatt.”(Jóel2:13, Jón4:2)

Teremtője és  Fenntartója a világnak – ahogyan az Írás nem felbontható, Isten személyét sem lehet felbontani, jellemvonásai külön-külön nem, csak együttesen értelmezhetők. Tudomásul kell vennünk, hogy Isten örökkévaló, szerető, hűséges, nem személyválogató, kegyelmes és bűngyűlölő,  irgalmas és igazságosan ítélő egyszerre.

            A harag azonban nem jellemvonás, hanem lelkiállapot, ha úgy tetszik érzelem. Isten haragja mindig valaminek a következménye: ez a Mindenható válasza a világban megjelenő igazságtalanságra, erőszakosságra  és a bűnre.  Isten haragja mindig a jót munkálja, valaminek a helyreállítását célozza; ez a rendeltetése. Néha, kivételes esetekben kénytelen elsöpörni városokat, népeket, kultúrákat  – mintegy tabula rasa-t végezve a világtörténelem nagy asztalán  – hogy utat nyithasson a szeretete által megnyilvánuló tiszta, jó, és új valóságnak(1Móz6:5-7,11-13). Nem a mi dolgunk, hogy erről ítéletet alkossunk. Testünk és a bennünket körülvevő háromdimenziós valóság korlátai között nem vagyunk abban a helyzetben, hogy akárcsak a látható, a felszínen zajló történéseket fel  tudnánk mérni – hát még azok okait és következményeit. Egyszerűen el kell fogadnunk, hogy Isten haragjából mindig jó származik; meg kell értenünk, hogy a haragja is  értünk égő szeretetének – féltő szeretetének – sajátos megnyilvánulási formája. Azt is látnunk kell, hogy Isten még a haragjának is ura, mert megvan az ideje és a mértéke  haragja kiáradásának (1Móz6:17-18,1Móz18:22-25,4Móz14:18, Zsolt145:8).

Ő azonban irgalmas és bűnbocsátó, nem semmisít meg, sőt, sokszor elfordítja haragját, nem önti ki búsulását teljesen.(Zsolt78:38)

            Miért nem értjük sokszor – még hívő keresztyének sem  – Isten haragjának okát és célját? Miért nem látjuk benne az értünk munkáló szeretetet?

            1. Egyrészt olyan felekezeti tanítások miatt, amelyek elsősorban Isten szigorúságát, könyörtelen bűngyűlölő következetességét hangsúlyozzák, nemegyszer azzal a céllal, hogy a közösség tagjai fölött megfélemlítéssel, lelki terrorral uralkodhassanak.

            2. Másrészt a fogyasztói társadalom kitermelte élvezetközpontú-infantilis szemlélet miatt, amely nem képes/nem akarja összetettségében látni a dolgokat. Csak a számára kellemes tényeket, a megengedő, elnéző, irgalmas magatartást tudja elfogadni. A kritikát, a retorziót, a rendreutasítást elveti. Ha Isten jó, miért nem nézi el a bűnt? Ha jó, akkor tűrje el! Akkor ne legyenek következményei a tetteinknek! Ha kegyelmes, miért haragszik? Miért nem bocsát meg akkor is, ha nem kérem?

3. A meg nem értés harmadik oka a saját – bűneset óta megromlott – emberi természetünk. Meg kell értenünk, hogy a haragra való képesség éppen teremtettségünk, istenképűségünk bizonyítéka. Hiszen felháborodunk a nyilvánvaló  igazságtalanság, vagy bűn miatt még akkor is, ha nem mi vagyunk annak szenvedő alanyai. Tévedés azt hinni, hogy a harag a bűnbeesés következménye (Káin példáját szokták tévesen idézni). Nem az, viszont a bűnbeesés után ez a terület is sérült –  akárcsak az értelmünk, vagy a szeretetre és a szexualitásra való képességünk – és a saját, rosszul működő, pusztító és romboló  haragunk mechanizmusát vetítjük vissza Istenre, ezért félünk  a következményektől.

A harag típusai

A harag sajátos válasz valamilyen erkölcsi vétségre, rendellenességre, igazságtalanságra, bűnre. Van jogos harag – Isten haragja ilyen – és jogos az ember haragja is, ha igazságtalanságot, méltánytalanságot tapasztal, akár őt érinti, akár másokat, és a fennálló jogtalanságot akarja megszüntetni. Mózes haragja jogosan lángolt fel a bántalmazott honfitársa láttán (más kérdés, hogy a  harag levezetésének helytelen módját választotta). Saul király haragja jogos volt, amikor a jábesbeliek sérelme után harcba szólította Izraelt (1Sám11:6). Jézus haragja, amikor a béna kezű embert meggyógyította a zsinagógában, a farizeusok keményszívűsége miatt érzett jogos harag volt (Mk3:4-5).

Viszont az olyan harag, amelyet nem erkölcsi vétség, hanem csalódottság, frusztráció, félreértés, sebzett egó, beteljesületlen kívánság, stb. vált ki, jogtalan harag, amely megromlott emberi természetünk gyakori válasza olyan helyzetekre, melyeket nem tudunk kezelni.

Kain azért haragudott meg a testvérére, mert Isten Ábel áldozatát elfogadta, az övét pedig nem (1Móz4:5). József testvérei haragjának is hasonló eredője volt: a féltékenység és irigység (1Móz37:3-4). Jónás haragjának oka a prófétai egóján esett sérelem volt; presztizsveszteségként élte meg próféciája – „Még negyven nap, és elpusztul Ninive!”  – után az ítélet elmaradását. Lázadozott benne az emberi igazságérzet is: a bűnért büntetés jár! Belátta-e,  hogy Isten igazsága és kegyelme felette áll a mi emberi igazságérzetünknek? Örök kérdés marad (Jón4:1,9). A beteg szír hadvezér, Naámán azért haragudott meg, mert  Elizeus nem úgy bánt vele, ahogyan azt hazájában megszokta, elvárta, és előzőleg elképzelte (2Kir5:11-12).

A harag tehát lehet igazságos, jogos, és lehet jogtalan is. A mindennapi életben azt tapasztaljuk, hogy sokkal több a jogtalan harag, mint a jogos felháborodás.

Haragunk természete

Az érzelmi felindulás következményének két általánosan elterjedt – személyiségünktől, és a családi mintáktól függő – megnyilvánulási módja van. Ha lobbanékonyak (szangvinikusak) vagyunk, és otthon is ilyen viselkedési mintát láttunk, továbbá nem tanultuk meg fegyelmezni indulatainkat,  majdnem biztos, hogy haragunk a felháborodást követően szinte azonnal gáttalanul előtör. Haragos szavak, hiszti, kiabálás, csapkodás, esetenként tettlegesség is követheti a felindulást. Ezt hívja a pszichológia „kifelé robbanó” haragnak.

Tipikusan kifelé robbanó harag Saul király dühkitörése, amikor felindulásában nemcsak durva szavakkal  támad a trónörökös Jonatánra, hanem meg is akarja ölni, mégpedig mindenki szeme láttára, az ünnepi  terített asztal mellett (1Sám20:25-33). Ilyen harag a tanítványoké is, akik egy samáriai falura tüzet akarnak kérni,  mert nem engedték átvonulni őket (Lk9:54-56) A kifelé robbanó harag nemcsak a környezetnek árt, hanem az indulatos személy önbecsülését is rombolja, mert  később lelkiismeret-furdalással, önmarcangolással gondol vissza azokra a szavakra vagy tettekre, amiket nem lehet meg nem történtté tenni. „A hirtelen haragú nagyokat hibázik.”(Péld14:29b) Azon kívül az ismétlődő dühkitörés félelmet vált ki a környezetben, és tönkreteszi a kapcsolatokat.

A felindulás másik formája, a csendes, önemésztő, befelé pusztító, elfojtott harag nem látványos, viszont ugyanolyan káros hatással van a testre is, a lélekre is. „A harag még a csontjaidat is megrontja.”(Péld14:30b) Általában a konfliktuskerülő,  hallgatag, kiszolgáltatott, alárendelt emberek haragja ilyen; éppen elfojtottsága miatt nem könnyű felismerni. Jellemzői: a visszahúzódás, a szótlanság, a távolságtartás a haragot kiváltó személytől; továbbá a sértő személlyel gondolatban folytatott  terméketlen belső monológok.

Tipikusan elfojtott harag Akháb király reakciója, amikor meg akarja vásárolni Nábót szőlőjét, és az a Törvényre – tehát Akhábnál magasabb tekintélyre – hivatkozva mond nemet. „Akkor haza méne Akháb nagy bánattal és haraggal, amelyet szólott neki a Jezréelbeli Nábót, mondván: Nem adom neked az én atyáimtól maradt örökséget; és lefeküvék az ő ágyára, és arcát a fal felé fordítá, és nem evék kenyeret.”(1Kir21:4)

Az elfojtott harag általában jó táptalaja a neheztelésnek, keserűségnek és a gyűlöletnek, amely bizonyos idő múltán  agresszív tettekben nyilvánulhat meg. Kain nem azonnal, hanem némi idő elteltével ölte meg a testvérét (1Móz4:4-5). Ézsau meggyűlölte Jákobot az elvett áldásért, és csak Izsák halálára várt, hogy bosszút állhasson rajta. Az Írásokból kiderül, hogy haragja húsz év alatt sem csillapodott (1Móz27:41,32:13-20,33:1-3). József testvéreinek keserűsége is lassan ért be a féltékenykedéstől, irigységtől a gyűlölködő hallgatáson át a gyilkos indulatig: „Mikor pedig látták az ő bátyjai, hogy atyjuk minden testvére közül őt szereti legjobban, meggyűlölték, és jó szót sem bírtak hozzá szólni…Jertek, öljük meg őt…”(1Móz37:4,11,20)

Amikor Dávid elsőszülött fia, a trónörökös Amnon megerőszakolta féltestvérét, Támárt, ennek édes testvére, Absolon nem akart haragjának szabad folyást engedni. „Nem szólt semmit Absolon Amnonnak, sem jót, sem gonoszt, mert igen gyűlöli vala Absolon Amnont, mivel megszeplősítette az ő húgát, Támárt.” (2Sám13:22) Az Írás azt mondja, hogy Dávid király is nagyon megharagudott, amikor megtudta, de nem tett semmit. Absolon haragját nemcsak Amnon bűne, hanem a királyi és atyai igazságszolgáltatás elmaradása is táplálta. (Nem tartom véletlennek, hogy ezen a ponton próbált később rést ütni Dávid uralkodói tekintélyén, amikor a panaszosok előtt az igazság bajnokaként lépett színre.) Absolon várt, és két év múlva bosszulta meg a húgán esett sérelmet.  Valószínű, hogy elfojtott haragja nem volt titok az udvarban, mert Jonadáb így indokolta a királynak az esetet: „Absolon ezt a gyilkosságot már régóta tervezte, sőt, már azon a napon elhatározta, amikor Amnon megerőszakolta Támárt.”(2Sám13:32EFO)

Hívő emberek nem szívesen ismerik el, ha haragszanak. Sokan bűnnek tartják a haragot, ezért inkább azt mondják: nem haragszom, csak… csalódott vagyok… fáradt vagyok… ideges vagyok, és így tovább. Nem a harag, hanem  az a pusztító cselekedet a bűn, ami belőle fakad. A jól ismert Ige így szól: „Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek; a nap le ne menjen a ti haragotokon.”(Ef4:26) Az egyszerű fordítás a következő versben nagyon világosan kimondja, miért ne tűrjük magunkban a gonosz indulatokat: „Ne adjatok magatokban helyet a Sátánnak, ne adjatok neki semmi lehetőséget!”

            Aki haragjának szabad folyást enged, sőt, elvárja, hogy  környezete tolerálja a dühkitöréseit, netán napokig tartó sértődött némaságát, mondván: én ilyen vagyok, nekem ilyen a természetem, ezt láttam otthon  – az kaput nyit az ördögnek. Ha Isten Kainnak azt mondta: uralkodj a bűn fölött, mert képesnek tartotta erre, nekünk, átadott életű hívő keresztyéneknek hogy ne adná ugyanezt a parancsot! Uralkodásra teremtett bennünket az Isten, és a helyes önuralom – nem az elfojtás – , a magunk felett aratott győzelem az egyik legnagyobb diadal, és feltétele vagy záloga a hit útján való előrehaladásunknak.

D.Krajcsir Piroska