Krajcsir Piroska – Saulé és az identitás kérdése 4.

 „Felépítem őt…”

Saul és Sámuel találkozása fordulópont volt Saul életében. Megtalálták a szamarakat, közölte a próféta, és az egész történet azonnal magasabb síkra helyeződött át. Ezt Saul is megérezte. Ezután Isten látható módon formálta  Saul lelkét, erősítette identitástudatát,  sőt, egész lényét arra készítette, hogy  képes legyen az elhívását megvalósítani. „Más emberré leszel”– szólt Isten üzenete, és minden, ami ettől kezdve Saullal történt, azt a célt szolgálta, hogy az Örökkévaló  kezében alkalmas eszközzé, Izrael népének rátermett vezetőjévé váljon.

Saul helyreállítása két szinten, időben egymással párhuzamosan ment végbe: a fizikailag érzékelhető, látható világ, és a  szellemi, a láthatatlan világ szintjén. A látható szint megerősítő üzenetei elsősorban Saulnak szóltak, de figyelmeztető jelül szolgáltak a környezetének is. Sámuel személyesen hívta meg őt az áldozatra és az azt követő étkezésre. A vacsoránál neki és szolgájának adták a fő helyet.

A patriarchális korban az ültetés protokollját mindenki jól ismerte: a főhelyet mindig a legvagyonosabb, legelőkelőbb, legidősebb vendég kapta.  Itt harminc előkelő és gazdag férfi ült az asztalnál, Saulnál egészen biztosan mind gazdagabbak és idősebbek voltak. Sámuel hangsúlyozni akarta, hogy az ültetés rendje nem volt tévedés: előhozatta a korábban félretett combot is, és letették Saul elé. Saulnak lassan hozzá kellett szoknia, hogy ne kicsinek, gyámoltalannak és jelentéktelennek, hanem a  nagyrabecsülés kézzelfogható jelzésein  keresztül jelentős személyiségnek lássa magát. Meg kellett fürödnie a tiszteletadás külsőségeiben, hogy elhiggye: ő valóban Isten kiválasztott embere.

Két nappal korábban üres zsebbel és üres tarisznyával járult Sámuel elé; a visszaúton pedig, a Thábor tölgyfájánál, amikor feje már a szent olajtól illatozott,  két (áldozati) kenyeret kapott ajándékba ismeretlenektől. Az Úr meg akarta mutatni, hogy fizikailag is gondoskodni kíván annak szükségleteiről, akit ő kiválasztott.

Ezzel párhuzamosan szellemileg is előkészítette Isten Sault a nagy feladatra. Az áldozatot követő vacsora után Sámuel a tetőteraszon (a felházban)  egész éjszaka beszélgetett vele.  Másnap reggel királlyá kente őt. Ennek az aktusnak volt egy intim, személyes jellege is. Sem a beszélgetésnél, sem a felkenetésnél nem volt jelen tanú, Sámuel a szolgát is előreküldte. Az egyszerű fordításban nagyobb nyomatékot kap az, amelyről már korábban is szóltunk: „Akkor Sámuel olajat öntött Saul fejére, megcsókolta az arcát és ezt mondta neki:” Látod, az Örökkévaló fejedelemmé tett téged a saját népe fölött, mely örök tulajdona. Te fogsz uralkodni e népen, és meg fogod menteni őket környező ellenségeiktől. Királlyá tett téged az Örökkévaló a népe fölött.”(EFISám.10:1)  Ekkor bekövetkezett  életében a döntő belső fordulat.”És lőn, hogy amint hátra fordult, hogy Sámueltől eltávozzék, elváltoztatá Isten az ő szívét…”(ISám.10:1-9)

Az olajjal történő  felkenetést követően megtörtént a szellemi felkenetés is. Saul találkozott  a próféták seregével, ekkor rászállt az Isten lelke, és ő is elkezdett prófétálni. Isten ezzel mintegy megpecsételte Saul kiválasztását és elhívását, és ez az esemény  olyan nagy nyilvánosságot kapott,  hogy közbeszéd tárgya lett Izraelben.(ISám.10:10-13)

Sámuel még ezt megelőzően felbátorította Sault a cselekvésre: „Amikor mindezek a jelek beteljesednek, tedd meg,  amit megtehetsz, mert Isten veled van…” A tétova, félénk Saulnak, akivel néhány nap leforgása alatt a személyiségét teljesen átformáló, váratlan és döbbenetes dolgok történtek, erre a bátorításra volt szüksége. És szüksége volt a próféta által megjelölt hétnapos várakozásra is, hogy legyen ideje feldolgozni az eseményeket, legyen ideje hozzászokni a gondolathoz, hogy milyen kivételes tisztesség érte, és milyen nagy feladat áll előtte.

Az Írás azt mondja, hogy Saulban döntő változás ment végbe, de ebből egyelőre keveset lehet érzékelni. Nagybátyja előtt eltitkolta   a felkenetés történetét. Nem volt ereje felelni az esetleges kérdésekre, elviselni a felmerülő  kétkedést, hát inkább elhallgatta a valóságot. (ISám.10:13-16)Később, a hivatalos királyválasztás idején olyan jól elbújt az úti holmik közé, hogy amikor sorsvetéssel kiválasztották, senki sem tudta, hol van; az Örökkévalót kellett miatta megkérdezni. (ISám.10:20-24) Végül a már  felkent királyt (!) úgy kellett előkeresni  az ünnepélyes beiktatáshoz.

A ceremónia lezajlott,  Sault megéljenezték ugyan, de személyének elfogadása nem volt egyöntetű. Némelyek Saul füle hallatára vonták kétségbe az elhívását – a kompetenciáját – , és  Saul  nem kérte ki magának, nem győzködte az elégedetlenkedőket, egyszerűen nem szólt rá semmit. Hallgatott. Ez a hallgatás a belső bizonytalanságát tükrözte.

Pedig mennyi bizonyság szólt a kiválasztása mellett! Milyen mélyen meggyökerezett volna benne a kiválasztottságának a tudata, ha van bátorsága, hogy az elégedetlenek szemébe mondja: Engem ültetett főhelyre Sámuel a vacsorázó asztalnál! Én kaptam a vezért megillető részt az áldozati húsból! Velem beszélgetett egy éjen át Izráel prófétája! Az én fejemre öntötte Sámuel a szent olajat! Engem választott ki az Örökkévaló, hogy népének szabadulást szerezzek! Én is ott voltam a próféták seregében, rám szállt az Isten Szelleme és most is velem van!

 Az identitás megerősítése

Úgy gondolom, nemcsak a hit, hanem a belső identitás tudatos  megszilárdítása is hiányzott Saul életéből. Voltak fellángolásai (ISám.11), de a próbákat, a sorsfordító hétnapos várakozást nem tudta kiállni.(ISám.15) Szorongatott helyzetében nem az isteni elhívás bizonyosságára, hanem szétszéledő seregére nézett, és nem volt türelme Sámuelre várakozni.  Nem tudott felkiáltani: Isten engem választott Izrael királyának, és minden körülmények között meg fog tartani, ha hűséges leszek hozzá!

Saul igazi  nagy király lehetett volna. Isten mindent megadott neki, ami elhívásának tudatában megerősíthette. De levette tekintetét az Örökkévalóról, a láthatókra nézett. Elfelejtette,  hogy a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” (II. Kor. 4:16-18)

Isten választottjainak az   életében nagyon fontos, hogy erős legyen az identitásuk. Hogy minden pillanatban tudják, ki hívta el őket és milyen küldetésük van; hogy pillanatnyi kétségük se legyen Isten szeretetében és  jóságában.  (IKor.1:9; 2Tim.1:12) Ő az, aki ígéreteit nem másítja meg, és szövetségét nem bontja fel.

Nekünk, újjászületett keresztyéneknek naponta meg kell erősödnünk abban a tudatban, hogy Isten szeret, kegyelme Krisztus által az ő  fiaivá tett bennünket. (Ef.1:5) Pál apostollal együtt vallanunk kell, hogy  „sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban.”(Róm.8:38-39)

Ahhoz, hogy győzelmes keresztyén életet élhessünk, mélyen bele kell gyökereznünk az Isten által nekünk adott bizonyságokba és kijelentésekbe.

 

Krajcsir Piroska